- kg -

Hogy ma nálunk ki minek hall meg egy zsidó viccet, az alighanem a szövegkörnyezet, a szájmozgás függvénye.

Mintha múltkori dvd-ajánlatunk, az Apu vad napjai folytatása került volna a lejátszóba, csakhogy most nem a papa haldoklása, hanem a húg esküvője hozza össze a veszekedni mindig kész családtagokat Laura Linney és Philip Seymour Hoffman egyéb elfoglaltságai miatt ezúttal Nicole Kidman és Jack Black alakítják a citromba harapott értelmiségieket, akik a reggeli müzlijükből is a lét elviselhetetlen könnyűségét olvassák ki, már ha a sok komplexustól eljutnak egyáltalán a konyháig A kérdéses konyha és a hozzá tartozó lakrészek Long Islanden, New York festői kertvárosában találhatók, melynek szélfútta partjai bizonyítottan jól mutatnak, ha gondterhelt fővel és kibeszéletlen frusztrációkkal nézünk el a messzeségbe Noah Baumbachról tudni való, hogy otthonról hozza az értelmiségi gőg és az alkotói bizonytalanságok széles körű ismeretét (papa és mama is neves kritikusok), és az is világos - ha máshonnan nem, a kamera merész remegtetéséből és a Rohmernek címzett, nyílt szerelmes levélből - hogy A tintahal és a bálna óta csak nőtt a rendezői étvágy a cinéma vérité igazságaira Ez mind szép és nemes dolog, tehetősebb önképzőkörökben, ahol a kamerát kézbe is adják, kifejezetten bátorítandó is, hisz az első félévig még mindenki zseni, és csak ezután kezdenek lemorzsolódni a halandók Noah Baumbach eddig két filmet forgatott, de a harmadik alkalommal ilyen kicsiségekkel nem foglalkozott: művészetet csinált Aki nem látja, magára vessen, hisz ott van az a keresetlen beállításokban, a félrecsúszott nyakkendőkben, legfőképpen pedig Nicole Kidman kelletlen grimaszaiban Forgalmazza az InterCom ** . .

Addig remek, hogy ügyeletes szuperhősünk egy dülöngélő szeszkazán, de onnantól (tizedik perc) megáll a tudomány, és úgy marad. Pedig a nyakunk rá, hogy ha hagynák, Will Smith könnyűszerrel elbolondozna a vége főcímig, ami azért is valószínű, mert a popkultúra jelen mutatói szerint nincs ma nála megnyerőbb sztár e földtekén.

A forgalmazó okosan átnevezte a filmet; valószínűleg nem vitte rá a lélek, hogy szó szerint vegye az angol eredetit, mely szavahihető fordításban így hangzana: Pöfeteggomba - Az ördög szemgolyója.

Létezik Az elveszett frigyláda fosztogatóinak egy híres diákverziója: színtiszta szerelemből készített, igazi rajongói film (mára nagy becsben tartott ereklye), melyet három lelkes tizenéves rakott össze évek munkájával, a malacperselyben talált dugipénzből és a fészerből előrángatott díszletelemekből.

Anna Gavaldával három éve a Ludwig Múzeum felolvasóestjén is összefuthatott az ember, de azoknak, akiknek kizárólag filmekből áll a világ, csak most esett le, hogy echte hírességet szalasztottak el, ha nem voltak jelen az eseményen. A népszerű írónő nálunk is megjelent regényéből Claude Berri, a papa mozijával többször is jó okkal hírbe hozott, veterán filmszakember készített könnyed csuklójú, ízléses feldolgozást. Nem a lélek sötét bugyraiban kutakodunk, pedig éppenséggel lenne miben, ha valóban kíváncsiak lennénk, mitől olyan szomorkásak a vásznon megforduló ifjak: a csont-bőr - egyesek szerint anorexiás - takarítónő, a lánynak rendelt morózus szakács és az arisztokrata származását egy utazó étkészletben őrző, csetlő-botló harmadik.

Anya csak egy van - tartja a népi bölcsesség, és erre az egyre az ifjú Hallamnak nagy szüksége lenne, ám fájdalom - és fájdalomból, főleg a kamaszkoriból, bőven mérnek filmünkben -, ez a hajó már elment. Pontosabban a csónak, melyen a kedves mama egy feketebetűs napon kievezett a skót családi kastélyhoz tartozó tóra, és vízbe fojtotta bánatát.

Ej, azok a régi szép idők, amikor még rendezvényről rendezvényre, búcsúról bálra, bálról esküvőre adogatták a zenészt, hogy nem is került elő csak hetek múltán. Nehéz időkben, és kell-e mondani, mostanság ilyeneket élünk, imigyen kesereg az erdélyi cigányzenész, a filmes pedig áll a faluvégen vagy a kocsma előtt, és begyűjt mindent, hisz a zenei örökség mellett a muzsikussorsban is felettébb érdekelt. És a muzsikussorsok, mit ad isten, meglehetősen egyformák; a múltba révedések, főleg, ha jó kolozsvári Ursus oldja a nyelvet, rendszerint bővérű menyecskék és többnapos italozások emlékeibe torkollnak.

Magyar Narancs: Az Élet és Irodalomban Báron György a Láthatatlan filmek sorozatban írt kritikát a Premier című filmről, aminek a főszereplője és a dramaturgja is te voltál. Az Overnight előtt mintha csupa "láthatatlan" filmben játszottál volna. Pető Kata: Igen, ezek nem voltak nagy költségvetésű filmek, ebben a tekintetben talán a Miraq, Bollók Csaba filmje lógott ki egyedül a sorból. Annyiban azonban ez is láthatatlan, hogy még nem került moziba, de úgy tudom, dolgoznak rajta.

Mielőtt még a peronokat elborító gőzfelhőben szemérmes csókban forrna össze a szerelmesek ajka, ugyanezen ajkakon aggodalmas szavak szövődnek. De uram, esőben, kabát nélkül! Még megfázik nekem! - tör ki a kipirult kisasszonyból az aggódás, de a kabáttalan úriembernek aztán mondhatja, némi permet - különösen egy angolnak, különösen szerelem idején - mit árthat!

Mit gondolhatunk egy szőnyegen elterülő testről és a csuklóból folydogáló vékony vérfolyamról?

Remek egy sztori Huey Longé, csoda, hogy csak kétszer filmesítették meg mindeddig. A Dél demagógja és még kismillió becsületsértő névvel illetett, népjóléti intézkedéseiről és diktátori hajlamairól egyaránt híres louisianai politikus üstökösszerű felemelkedéséről, hivatalban töltött éveiről és golyó általi haláláról először (1949-ben) Robert Rossen készített filmet, a kor divatja szerint baljós hangulatú erkölcsdrámát.