Mit gondolhatunk egy szőnyegen elterülő testről és a csuklóból folydogáló vékony vérfolyamról? Nyilván azt, hogy a rendezőnő, aki idén Berlinben elvitte az Arany Medvét, nem vesztegeti az idejét: háborús filmjét halottal indítja. Jasmila Zbanic valóban nem vesztegeti az idejét, a halottak azonban mégsem ilyenformán tűnnek fel filmjében. Freudi ellátásról van szó csupán, mi láttuk vérnek a pulóver ujjából kibomló pamutszálat, és félrevezetett a szokatlan testhelyzet. Terápiás gyakorlaton vagyunk Szarajevóban, a kamera nőket pásztáz romeltakarítás közben: aki tudja, mondja, aki nem, feszült hallgatással konzerválja veszteségeit. A film terápiától terápiáig követi nyomon egy bosnyák anya és kiskamasz lánya napjainkban játszódó történetét. Nem titok, a végén az anya is megszólal, gyógyhatású kitárulkozása azonban inkább egyfajta dramaturgiai kényszer a rendezés részéről. Jó filmből itt csúszunk át fontos filmbe. Fájhat a szívünk a félbemaradt Szarajevó-moziért, a mindennapok megrendezetlennek tűnő rendezettségéért. A berlini zsűri úgy döntött, ezt a filmet látnia kell a világnak, és valószínűleg jól döntöttek. Mint oly sokszor azonban a fesztivál történetében, nem a filmre, hanem a helyes irányra szavaztak. Az már a filmkészítés iróniája, hogy épp e rendezői iránymutatás rombolja le a jó értelemben vett filmszerűséget, a mindaddig sikeresen megragadott Szarajevó-fílinget. Nincs mese, meg kell tudnunk, kitől van a gyerek, és miért nem siet az anya kiváltani a halotti bizonyítványt, pedig hadiárvaként kislánya is kedvezménnyel mehetne osztálykirándulni.
A Budapest Film bemutatója
