Addig remek, hogy ügyeletes szuperhõsünk egy dülöngélõ szeszkazán, de onnantól (tizedik perc) megáll a tudomány, és úgy marad. Pedig a nyakunk rá, hogy ha hagynák, Will Smith könnyûszerrel elbolondozna a vége fõcímig, ami azért is valószínû, mert a popkultúra jelen mutatói szerint nincs ma nála megnyerõbb sztár e földtekén. De az ambíció, ez a gyilkos fegyver, idegen show-elemeket pakol az akrobatikus erõemelésre: arra biztat, hogy merengjünk el az alkoholistán és gondolkodjunk az okain is tán. Így aztán hamar elnehezül a jó mulatságnak induló, italozós világmegmentés, ami több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz, s mire észbe kapnánk, már azt számoljuk, milyen jövõ állhat egy házaspár elõtt, ha egyikük történetesen szuperképességekkel rendelkezik. Már-már bergmani mélységek nyílnak hõseink lábai alatt, és ebbõl még egy olyan jó erõben lévõ hõsnek is nehéz visszatornáznia magát, mint Will Smith. Amennyiben persze szándékos volt, hogy elképzeljük, miként festene a Jelenetek egy házasságból, ha Erland Josephsont Batman, Liv Ullmannt pedig a Macskanõ játszaná, akkor teljes a siker, de gyanúnk szerint csupán arról van szó, hogy a forgatókönyv hírhedten nagyszámú újraírása során összekeveredtek az oldalak, és így kerültek egymás mellé a trapéz ördögei a mélylélektannal. Pedig ha kudarc (az), annak meglehetõsen szimpatikus kudarc a Hancock: Smith született bonviván, egy érzelmes népszínmûben is elhinnénk a könnyeit. De az ígéretes felütés (a részeg karatemester mint szuperhõs!) megszülése után még korai volt felkelni az asztaltól.
Forgalmazza az InterCom
** + fél
