Lázadás az IBUSZ-ban

David Mackenzie: Hallam Foe

  • - kg -
  • 2008. március 27.

Film

Anya csak egy van - tartja a népi bölcsesség, és erre az egyre az ifjú Hallamnak nagy szüksége lenne, ám fájdalom - és fájdalomból, főleg a kamaszkoriból, bőven mérnek filmünkben -, ez a hajó már elment. Pontosabban a csónak, melyen a kedves mama egy feketebetűs napon kievezett a skót családi kastélyhoz tartozó tóra, és vízbe fojtotta bánatát.

Az anya iránti gyászát nyögi a növésben határozatlan időre megrekedt kamaszfiú, de a nyögések egyaránt szólnak a mostoha iránti, haraggal palástolt vonzalomnak is. Freud persze röhög a markába, máskülönben azonban nem sok kacaj hallik széles e vidéken, nem is csoda, hogy hamarosan Hallam is veszi a sátorfáját, és meg sem áll a lázadó lelkeket jobban toleráló legközelebbi nagyvárosig. A fiatalember praktikus otthonelhagyó: nem a telefonját, csak a SIM-kártyáját hajítja ki a vonatablakon, miután nagy dérrel-dúrral és a mostohaanyjában tett nem csekély károkkal a háta mögött bevonatozik Edinburgh-be, ami David Mackenzie tálalásában egy igazán cool spot, felettébb vonzó helyszín a kamaszbajok kezelésére. Minő szerencse, hogy hősünk hajlamos a kukkolásra, így a háztetők magasából láthatjuk nyugovóra térni, majd pedig ébredni a várost, valamint a nem kevésbé vonzó Sophia Mylest, akinek lágy ölén Hallam anyapótlékra lel. Kéretik az ősz szakállas úrnak halkabban röhögni, már csak azért is, mert különben nem halljuk, milyen kedves obszcenitásokat vágnak egymáshoz a fiatalok az ágyba bújást megelőző pillanatokban. Lám, punci-fütyi fronton az angol is tud, ha akar, mármint kellő számú szinonimát, és a dolgok néven nevezése, úgy tűnik, olyasvalami, amit jelen produkció nagyon is ambicionál. Miként azt is, hogy ne a filmkészítő bácsik megfáradt nyelvén, hanem kamaszul szóljon a kamaszokhoz. Ebben nagy segítség az alkalomhoz illő zenei kínálat és a Billy Elliot óta nagykamasszá nyúlt Jamie Bell magabiztos, de cseppet sem elbizakodott jelenléte. Bell ideális lázadó arc és alkat, csak hát a lázadás, amit fiatal nyakába varrnak, nem az igazi. Mackenzie filmje túlságosan is jól nevelt ahhoz, hogy az legyen, ami lenni akar. Lázadásában több a felnőttes jó ízlés és az átgondoltság, mint egy angol szalonvígjátékban, csinos fésületlensége pedig profi fodrászteljesítmény. Azért ha nem is a leküzdhetetlen közlésvágy és egy életérzés kifejezése hajtja, hazugnak mégsem mondanánk a látottakat. Kellemes terápiás városnézésnek annál inkább.

Forgalmazza a Budapest Film

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.