Remek egy sztori Huey Longé, csoda, hogy csak kétszer filmesítették meg mindeddig. A Dél demagógja és még kismillió becsületsértő névvel illetett, népjóléti intézkedéseiről és diktátori hajlamairól egyaránt híres louisianai politikus üstökösszerű felemelkedéséről, hivatalban töltött éveiről és golyó általi haláláról először (1949-ben) Robert Rossen készített filmet, a kor divatja szerint baljós hangulatú erkölcsdrámát. A későbbiekben kommunistagyanús elemként feketelistára tett rendező Robert Penn Warren Pulitzer-díjas regényéből dolgozott: Warren, aki a helyi egyetemen tanított, miközben Long - először kormányzói, majd szenátori minőségében - újjáépítette, s mindeközben zsebre vágta Louisianát, Willie Stark alakjában teremtette újjá az 1935-ben megmerényelt politikust. Dramaturgiai oldalmotorként az író összekapcsolta a politikus Starkot az újságíró Jack Burdennel; a régi arisztokráciából származó fiatalember hű fegyverhordozója és passzív megfigyelője a nép nyelvét perfektül beszélő Főnöknek: együtt, ha nem is egyforma mértékben romlik el bennük az emberanyag, s hasonló, ha nem is egyforma mértékben vonzzák és taszítják egymást. Amit látunk, láttuk már ezerszer, ha máshol nem, a saját emelvényeinken, mégsem tagadhatjuk, hogy hatnak a filmek; Rossen fekete-fehér mozija éppúgy, mint Steven Zaillian színes és friss remake-je. Rossen befeketedéstörténete a szikárabb, gyorsabb és lényegretörőbb, Zailliané ehhez képest egy polírozott opera, keresztapai ambíciókkal, és nem kevés, saját magával szemben érzett meghatódottsággal. Mindkét film nagyon is a maga korának terméke, az elvárt normák szerinti darab, előbbi a szürkületi noir-iskoláé, utóbbi a csillogó presztízsfilmeké. Az elvártnál egy cseppet cinikusabb hangütés ott, lelkiismeretes leckefelmondás itt - úgy is mondhatnánk, korrekt mestermunkák. Egyikük sem kimondottan jó film: sok bennük a moralizáló narrátori hang, a szóban összefoglalt jellemrajz, és még csak nem is túl hiteles az utazóügynökből népszónokká vedlés folyamata. Rossen filmjében Broderick Crawford egy fokkal talán kevesebbet ripacskodik, mint Sean Penn Zailliannál. Penn-nek jobban áll a kisemberség, a fejfájós másnaposság, mint a népszónoki show-műsor. Ha Long éppúgy dobálta is a végtagjait és éppolyan ördögien is vigyorgott, mint Penn, akkor is hamis, bár meg kell hagyni, szórakoztató a színész produkciója. Nem jó filmek, mégis, mind a harmincas években játszódó '49-es verzióban, mind az ötvenes évekbe helyezett 2006-osban megvan az a tökösség, ami ritka eset Hollywoodban. Már csak megszokásból is keresnénk a hőst, de sehol sem találjuk. Itt mindenki az erkölcsi nulladik kilométerkő felé teper, ki-ki a maga tempójában. Nagyítóval sem találunk senkit, aki felvehetné a lovagi páncélt, mindenkit megvesznek, egy kórházzal, egy állással, egy kitöltött csekkel. Sem a régi, sem az új arisztokrácia nem különbözik egymástól, legfeljebb a régebben meggazdagodottak egy kicsit rezignáltabbak, és magukból kiindulva pontosan tudják, amit az egyikük ki is mond Rossen filmjében: az állam tele van Abe Lincolnokkal, és mindből kilóg az árcédula.
Fórum Home Entertainment
