Egy húron - Bereczki Csaba: Életek éneke (film)

  • - kg -
  • 2008. március 13.

Zene

Ej, azok a régi szép idők, amikor még rendezvényről rendezvényre, búcsúról bálra, bálról esküvőre adogatták a zenészt, hogy nem is került elő csak hetek múltán. Nehéz időkben, és kell-e mondani, mostanság ilyeneket élünk, imigyen kesereg az erdélyi cigányzenész, a filmes pedig áll a faluvégen vagy a kocsma előtt, és begyűjt mindent, hisz a zenei örökség mellett a muzsikussorsban is felettébb érdekelt. És a muzsikussorsok, mit ad isten, meglehetősen egyformák; a múltba révedések, főleg, ha jó kolozsvári Ursus oldja a nyelvet, rendszerint bővérű menyecskék és többnapos italozások emlékeibe torkollnak.

Ej, azok a régi szép idők, amikor még rendezvényről rendezvényre, búcsúról bálra, bálról esküvőre adogatták a zenészt, hogy nem is került elő csak hetek múltán. Nehéz időkben, és kell-e mondani, mostanság ilyeneket élünk, imigyen kesereg az erdélyi cigányzenész, a filmes pedig áll a faluvégen vagy a kocsma előtt, és begyűjt mindent, hisz a zenei örökség mellett a muzsikussorsban is felettébb érdekelt. És a muzsikussorsok, mit ad isten, meglehetősen egyformák; a múltba révedések, főleg, ha jó kolozsvári Ursus oldja a nyelvet, rendszerint bővérű menyecskék és többnapos italozások emlékeibe torkollnak. Ha játékfilmben esne szó ilyesmiről, és ami azt illeti, esik is sűrűn (legutóbb például Tony Gatlif, a gyökérkeresést iparszerűen űző francia filmjében, a Transylvaniában láthattuk ugyanezt, Európa vezető színészeivel eljátszatva, megrendezve), rögvest közhelyt ítélne a partjelző, de ami egy játékfilmesnek csapda, az a dokumunkásnak maga az aranybánya. Mert a valóság tényleg verhetetlen, ha révedés közben kell ráncot rendezni, és így nincs is az a csajos-piás visszaemlékezés, mórickás összekacsintás vagy keserű múltidézés, ami ne nyerne valami egyedi színezetet, akár a sötétebb drámai, akár az anekdotikusan vidám fajtából. Zenei aláfestésnek meg ott a falu- és kocsmazaj, ami a legnépibb népzenénél is autentikusabban hangzik: ebbe a csörömpölő, természetes hangzóanyagba ékelődnek aztán a tényleges produkciók, az együtt zenélések és a táncmulatságok, melyek a rendezői koncepció szerint rendszeres időközönként váltják a falusi riportokat. Minthogy a zenei betétek lennének a film hivatalos cégérei, a kelleténél talán hosszabban időzünk egy-egy előadásnál, még azok után is, hogy az arcokból és gesztusokból idővel nyilvánvalóvá válik: jóval többről van itt szó, mint egy hétköznapi hivatás gyakorlásáról. E repetitív ráérősségben valószínűleg benne van a produkció sorozatmúltja is, a most mozikba került anyag egy előző életében ugyanis tévésorozat formájában létezett. A tévés keretekből való kibújás azonban csak részben sikerült: az előképnek megtett Buena Vista Social Club persze vonzó program, a választott műfajjal azonban az a baj, hogy Wendersék egyszeri sikere dacára nem létezik. A népmesei méregetésnek azonban, hogy hozzunk is, meg ne is, legyen kifutása a történetnek, meg ne is, eleget zenéljenek benne, meg privátim is birtokon belül kerüljünk, szóval mindennek a dramaturgiai tilitolinak maguk a remekül megválasztott mesehősök isszák meg a levét. A nyomorúságos körülmények között élő Titi keserűsége vagy a hatvan éve együtt élő, együtt zenélő öregek többet, hosszabb játékidőt - s ha már egyszer nagyban, a mozifilmes térfélen játszunk -, kevesebb ismeretterjesztést és ad absurdum kevesebb muzsikát érdemeltek volna. Még akkor is, ha ez a muzsika és tánc éppenséggel legféltettebb kincsük, jogos büszkeségük.

A Hungarotop bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.