tévésmaci

Amikor Sztupa és Troché a Napsugár kisvendéglőbe siettek, egész különös képet mutatott az utca, csend volt: eltűntek a kóbor kutyák. Nem tudta elzavarni őket addig senki emberfia, nem tudta befogni őket a legkegyetlenebb gyepmester sem. Most nem voltak sehol. Az utca mégsem volt néptelen, kinn dolgoztak az emberek, meszelték vadul a házuk előtti fák szárát. Volt olyan, amin már a koronáig ért a fehérség, s volt, amin épp most sinkózott a pemzli.

Amikor Sztupa és Troché nyertek egy állatkertet, először is állatokról kellett gondoskodniuk. Pénztárosnak, beengedő embernek, perecesnek tömegek jelentkeztek, még olyan is akadt, aki az állatgondozói beosztások felől érdeklődött, de állatnak nem pályázott senki. Sem madárnak, sem emlősnek, hogy a többiekről már ne is beszéljünk. Így hát állatokat kellett szerezni. Az állat- és kirakodóvásárok szóba sem jöhettek, hisz' drágák voltak és rendszerint vidéken tartották őket, gazban és napraforgószagban, az meg kinek hiányzik.

Amikor Sztupa és Troché átszabni kényszerültek a térképet, nagy lelkierőre volt szükségük: főtt is a fejük. Ott álltak Európa asztalra terített térképe előtt, s úgy fintorogtak, mint az autószerelő, amikor felnyitja a mazsola motorházának tetejét. Továbbá úgy álltak ott, mintha ők lennének Napóleon, Kutuzov, a teljes német vezérkar és Montgomery tábornok két személyben, pedig szó sem volt harci cselekményről, egyszerűen csak vágni kellett, de azt könyörtelenül. Hiába minden pofavágás, a Bilbaótól Perpignanig húzható egyenes mentén hasított bele a térkép szövetébe a szabóolló.

Amikor Sztupa és Troché az utolsó előadás után nekivágtak, dőlt az eső. Zuhogott egész nap, már délután bőrig ázva érkezett a közönség, párálló kabátok, csapzott hajzat, emberszag, mégis öröm volt nézni őket, mert sokkal többen voltak, mint nyáridőben. Mint nyáridőben, mint egy jóval nagyobb településen, az artista pedig megbecsüli ezt, tudja, hogy az a drága jó publikum tartja őt el, a Sigurcello Circusban pedig külön súlyt fektettek rá, hogy az utolsó sátorállító legény, de még a részeges állatgondozó is az eszében tartsa ezt, gyakorlatilag a nap mind a huszonnégy órájában, s lehetőleg azután is. Így aztán még nagyobb volt a döbbenet, amikor az esti műsorra a délutáninál is nagyobb tömegek érkeztek, s itt-ott fel kellett vonni a sátor oldalfalát, hogy mindenki elférjen.

Amikor Sztupa és Troché visszanéztek, Troché megfogta Sztupa karját, a könyökénél, ahol behajlította épp, s halkan kérdezett valamit. Mondd csak, Sztupa, emlékszel még 1989 lázára, hogy merről jöttél az utcán, és merre fordultál be, és milyen ruha volt rajtad, milyen nadrág és milyen cipő, és kivel találkoztál a sarkon, és milyen hosszú volt a hajad? Emlékszel, Sztupa, hogy szobrot döntöttél, s nekimentél a csillagoknak is? Az megvan, hogy milyen idő volt, hideg volt vagy meleg, felszakadozó felhőzet, vagy csak esett valami, nem is esett, inkább csepergett? S milyen hosszú volt a sor?

Amikor Sztupa és Troché korán keltek, sosem volt nyár, kabátban jártak az emberek, s a legtöbbször esett is. Sztupának már nem is kellett ébresztőóra, az ablak alatt ment el a buszvezető, annak a köhögésére, harákoló köpködésére ébredt, s pont annyi ideje maradt az első buszig, míg a sofőr a végállomáson megitta a kávéját, s elszívott még egy Symphoniát.

Amikor Sztupa és Troché a Dunán jártak, Troché egy rocsó (rohamcsónak) orrában térdelt, s úgy hajolt előre, mintha tartásával is siettetni akarná a haladást. A motor teljes üzemben dübörgött, lefelé mentek az árral, be a sodorba, de még így is borzasztó lassan haladtak - a partról is úgy látszott, Troché is úgy érezte. Mintha épp ellenkező irányba, tehát szemben valami erős árral kepeszkednének egy gyenge vitorlával, s nem a legerősebb Mercury csónakmotornak fullos kakaót nyomatva. Pedig Sztupát csak pár méter, üsse kő, pár tíz méter választotta el tőlük, de úgy tűnt, soha nem érnek oda.

Amikor Sztupa és Troché elértek a gyár faláig, valamelyest biztonságban érezhették magukat. Sztupa bal karjával nekidőlt a betonelemekből magasodó falnak, hangosan zihált, és megpróbálta kigombolni a sliccét. Troché megállt, az égre emelte tekintetét, és úgy szórta az átkait, mint aki sohasem akarja abbahagyni. A nők megálltak a sarkon, a főkapunál, az egyik idegesen kotorászott a retiküljében, a másik még zaklatottabban húzkodta lefelé a combján a miniszoknyát, ilyen streccs vagy milyen anyagból volt, ráfeszült az idomaira, és hiába húzkodta, mindig visszarúgta magát, gyakorlatilag a bugyijáig.

Amikor Sztupa és Troché elmenni készültek, mindent az utolsó pillanatra halasztottak, kivált a csomagolást. Persze, persze, délután indult az a büdös vonat, de azért az mégiscsak túlzásnak tűnt, hogy délelőtt még kimentek a mezőre, ráadásul ebédet is vittek magukkal. Inkább a vonatra kellett volna valami útravalót csomagolni. Persze az is igaz, hogy tényleg pazar idő volt, ragyogott a nap és mégsem volt fülledt a levegő, ott ugrált körülöttük bőszen valami szellőcske, még a búzatáblát is megborzolta valamelyest.

Amikor Sztupa és Troché utaztak a vonaton, mindig gondosan kiválasztották a megfelelő ülőhelyet. Jóval az indulás előtt kimentek a tartózkodási helyükhöz legközelebb eső állomásra, ami első hallásra nyilván ésszerűnek is hangzik, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy valami rejtélyes oknál fogva rigorózusan ragaszkodtak az adott nap első induló vonatjához - már abban a viszonylatban, ami a céljukhoz legközelebb vitte őket.

Amikor Sztupa és Troché találkoztak Tatapóval, az hozta embereit is, amiről nem volt szó. De Tatapónál mindig lehetett számítani meglepetésekre, rossz hírű, fura alak volt, aki már első ránézésre is szerteágazó problémák okozójának tűnt. Kezdjük azon, hogy öreg volt, rohadt öreg, egyesek szerint innen is a neve, mert annyira vén, hogy Tata is meg Apó is egyszerre, ebből jön a Tatapó, de ezt inkább nem bolygatta senki. Valóban voltak némi szarkalábak a szeme körül, de az igazi attrakció a sötétszürke szakálla volt, amivel valóságos csodát tett a sűrű nikotinkicsapódás, adott neki valami sárgás csillogást, mintha szándékosan patinázott aranyfüsttel fújták volna be.

Amikor Sztupa és Troché rendezték a központi ünnepséget az októberi forradalom évfordulóján, gyakorlatilag szabad kezet kaptak az állami vezetéstől - csak a helyszínhez ragaszkodtak. A kiszemeltek ugyan jobban szerették volna a Ferihegyi repülőtéren megvalósítani az elképzeléseiket, de be kellett látniuk, hogy a légi forgalom átszervezése, illetve az ünneplő tömegek helyszínre szállítása rengeteg pénzbe került volna, illetve érkezett valami füles arról is, hogy a miniszterelnök erősen ragaszkodik a hagyományosnak mondható Dózsa György+Felvonulási tér együtteshez.