tévésmaci

Frank, a szitakötő

  • tévésmaci
  • 2014. február 23.

Film

Amikor Sztupa és Troché találkoztak Tatapóval, az hozta embereit is, amiről nem volt szó. De Tatapónál mindig lehetett számítani meglepetésekre, rossz hírű, fura alak volt, aki már első ránézésre is szerteágazó problémák okozójának tűnt. Kezdjük azon, hogy öreg volt, rohadt öreg, egyesek szerint innen is a neve, mert annyira vén, hogy Tata is meg Apó is egyszerre, ebből jön a Tatapó, de ezt inkább nem bolygatta senki. Valóban voltak némi szarkalábak a szeme körül, de az igazi attrakció a sötétszürke szakálla volt, amivel valóságos csodát tett a sűrű nikotinkicsapódás, adott neki valami sárgás csillogást, mintha szándékosan patinázott aranyfüsttel fújták volna be.

Pedig nem is arany volt, hanem ezüst, egészen pontosan cigarettafüst: Tatapó Ezüst Koszuth márkájú, füstszűrőtlen cigarettát szívott, elég sokat. Vékony, celofánbevonatú zöld papirosba csomagolt, úgynevezett puhadobozos bagó, amit még egy arany - némileg persze allegorikus - dohánylevél is díszített, közvetlenül Kossuth Lajos százforintosról ismerős portréja mögött. De akkor miért hívták Koszuthnak, ha Kossuth volt? Fasz tudja. De azért nem volt szép Tatapótól, hogy a találkozóra minden különösebb értesítés nélkül magával hozta két emberét is. Ti is ketten vagytok, mondta flegmán, de rögtön érezte, hogy ez így elég karcsú, így valami udvariasságfélével próbálkozott, akkor gyorsan bemutatom őket, s nem érezzük magunkat annyira feszélyezve. A Tescós Józsi, meg 5 Blog, az a bajuszos. Nem, nem jönnek közelebb és nincs is náluk se magnó, se fegyver. A Józsinál van kábé tizenöt férfiing, újak, Fékon Press, be vannak még csomagolva, de nem engedtem, hogy kivegye a kocsiból, pedig esküdözött, hogy nagyon olcsón adja, 43 és felesek, pont jó lenne nektek is, kicsit bevetetnél belőle, bökött Sztupa felé, aki valamiért még mindig nem szakította félbe, pedig kezdett már felkúszni benne a vezérhangya. Mondom, szinte ingyen, de csak, ha tisztáztunk mindent. Troché sem röhögte el magát a monológ végén, ami ritkaság, de most azért jöttek, hogy vegyenek egy marseille-i ingatlant a pártnak, ami tényleg komoly dolog, még ha az eladó speciel pont a Tatapó is. Na ja, fedett házakat viszonylag ritkán vesz az ember újsághirdetés alapján. Az újságban csak a tévéműsor érdekes.

Pénteken (24-én) este tízkor James Dean lép fel a Dunán. S az hagyján, hogy Jimmy Dean, de még a film is jó, Nicholas Ray a Johnny Guitar utáni évben csinálta a Haragban a világgalt, úgyhogy bátran elmondhatjuk, kijött neki a lépés az ötvenes évek közepén. Ezzel akkoriban nem mindenki volt így, kérdezzék csak a szegény magyarokat. Én persze teszek a művészetre, már negyven perce az Universalon nézem, hogy James Woods és Marty McFly hogyan kötnek csomót a maffiózók pöcsére a Jobb ma egy zsaru, mint holnap kettő vásznán, mint egy igazi zsaru és egy Sztanyiszlavszkij-módszertől űzött mozicsillag.

Szombaton sem bír elszakadni a Duna a delejes ötvenes évektől, ebédre lenyomja Az aranykezű férfit, szintén ötvenötből, Frankie boyjal. Este nyolc előtt a Film Mánián Zorro Alain Delonnal, illetve Guido és Maurizio De Angelisszel, milyen? Szomorú, amit csak percekre enyhít nevezettek Zorro is Back c. dalműve. Na, most következik e rovat egyetlen értelme: a Filmbox nevezetű csatorna 23.15-kor adja a Bankrablók című svéd krimit, amiben egy kisebb hadsereg pénzintézeteket rámol ki Stockholm belvárosában. Na, mit szólnak? Nem semmi, ugye? Gamla Stan, meg minden. Ezt nevezem! De nem ez ám a poén, meg nem is a Dala lovacskák. Hanem az, hogy kiszáll a rendőrség, s hopp, ki vezeti a nyomozást? Sofia Helin! Barna hajjal.

Kedden éjjel ugyanez a csatorna, a Filmbox adja 11-től kettőig az Ítéletlovasok című westernt, aminek kétségkívül nagyon hülye magyar címe van, viszont a Texasi krónikákat is jegyző Larry McMurtry regényéből készült, márpedig a Texasi krónikákból a Lonesome Dove alighanem a világ második legjobb westernfilmje, alig orrhosszal a Deadwood mögött. Ám mindettől egy centtel sem lesz kevésbé ciki tévézni.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.