tévésmaci

A fekete kánya

  • tévésmaci
  • 2014. március 27.

Film

Amikor Sztupa és Troché a Dunán jártak, Troché egy rocsó (rohamcsónak) orrában térdelt, s úgy hajolt előre, mintha tartásával is siettetni akarná a haladást. A motor teljes üzemben dübörgött, lefelé mentek az árral, be a sodorba, de még így is borzasztó lassan haladtak - a partról is úgy látszott, Troché is úgy érezte. Mintha épp ellenkező irányba, tehát szemben valami erős árral kepeszkednének egy gyenge vitorlával, s nem a legerősebb Mercury csónakmotornak fullos kakaót nyomatva. Pedig Sztupát csak pár méter, üsse kő, pár tíz méter választotta el tőlük, de úgy tűnt, soha nem érnek oda.

Sztupa az Ipoly-toroknál mozgott, egy gazdátlanul sodródó szobaajtón. Nem volt egyedül, s nem volt veszélyben, vagy nem úgy tűnt. Egy furcsa kis alakot vert azon az úszó ajtón. Troché a rocsó orrában előredőlve ordított, de Sztupa füléig nyilván nem jutott el, vagy nem akarta meghallani, csak verte rendületlenül azt a kis szerencsétlent. Nem haraggal, nem esztelenül, inkább lassan, kimérten, nem túl durván, de határozottan és megállíthatatlanul, legalábbis úgy, mint aki a közeli percekben biztosan nem akarja abbahagyni. Az illető nem védekezett. Troché egy pillanatra visszafordult a rocsó vezérállása felé, s valami olyasmit üvöltött, hogy mi lesz, miért nem tudunk gyorsabban menni. Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt valóban. Ráadásul alulról lassan körvonalakat nyert egy mozgó pont, egy kitűző hajó, az viszont árral szemben is úgy közeledett, mint a meszes. Szerencsére még elég messze járt, de csak úgy olvasztotta a folyómétereket. A fedélzete tele volt ilyen kis izékkel, lényekkel, olyanokkal, mint akit Sztupa oly eltökélten vert a sodródó szobaajtón. Csupa kis szőrös valami, apró embereknek tűntek, ők is hangos kurjongatással biztatták a kitűző hajó kapitányát, hogy hasítson ezerrel, mintha valami furcsa regatta győzelemre esélyes résztvevője lenne minden egység, de erről persze szó sem volt. Itt valakit vertek, egyfelől. Másfelől Troché tekintetéből egyáltalán nem az sugárzott, hogy Sztupa közönséges tettes lenne, inkább aggódás tükröződött rajta. A kis szőrös főkolomposok még rohadt messze voltak száguldó hajójukon, amikor eljöttünk a francba tévézni.

Pénteken (28-án) a Duna Tv este fél tíz után adja Jirí Menzel Hóvirágünnep című filmjét, ami nyilvánvalóan a maestro Hrabalhoz kapcsolódó pályájának csúcspontja. Bonyolult dolog ez, s nincs is túl sok köze Hrabalhoz, noha őkelme is ott sertepertélt állítólag a forgatásokon, ám úgy történt mégis, hogy Menzel egy teljesen önálló, önjáró nyelvet formált Hrabal szavaiból, mondataiból. Az aranyoskodás nyelvét, aminek az volt a nagy mutatványa (szebben mondva átverése, de a mozi már csak ilyen holmi), hogy azok tűntek aranyosnak, akik különben nem is azok, azok éltek, akik fuldokoltak, azokkal történt valami, akikkel soha nem történik semmi. Magyarul őszinteség tekintetében is körökkel előzi ezt a filmet a nem sokkal (23.20-kor) utána ugyanitt következő Júlia és a szellemek.

Szombatra betalált a Super tv2, este fél nyolckor az Idétlen időkiget adják, pedig aligha tudhatták, hogy a rendező ezen a héten hal meg. A Dunán a Polanski-féle Twist Olivér lesz fél tíz után, sok jobb Dickens-adaptációt láttunk már, de attól még ez is egy Twist Olivér, akár ezredszer is megnézhető.

Vasárnap lehull a lepel az Annie Hall szavatossági idejéről az m1-en este, bár nagy meccs lesz, mert 21.40-kor a Duna a Hannibál tanár urat adja, ami soha nem volt még annyira aktuális, mint ma. Ezt fogják lobogtatni a Duna vezetői, ha fordul a világ: mi már Orbán alatt is a Hannibál tanár urat toltuk. A Film+ meg a Különben dühbe jövünket este hétkor. S ha már Dickens (szerintem valami mozipromó húzódik meg a futtatása mögött), délután a Film Mánia is bead egy Copperfield Dávidot. Én Mad Maxet nézek 11 előtt a Film+-on, az az én világom, a VHS-korszak pirkadata.

Szerdán lesz még Bilincs és mosoly Paul Newmannal a Dunán, rázom a bokrot, főnök!

Csütörtökön meg kábé ugyanakkor, ugyanott Körhinta. Tévé nyet!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.