tévésmaci

A fekete kánya

  • tévésmaci
  • 2014. március 27.

Film

Amikor Sztupa és Troché a Dunán jártak, Troché egy rocsó (rohamcsónak) orrában térdelt, s úgy hajolt előre, mintha tartásával is siettetni akarná a haladást. A motor teljes üzemben dübörgött, lefelé mentek az árral, be a sodorba, de még így is borzasztó lassan haladtak - a partról is úgy látszott, Troché is úgy érezte. Mintha épp ellenkező irányba, tehát szemben valami erős árral kepeszkednének egy gyenge vitorlával, s nem a legerősebb Mercury csónakmotornak fullos kakaót nyomatva. Pedig Sztupát csak pár méter, üsse kő, pár tíz méter választotta el tőlük, de úgy tűnt, soha nem érnek oda.

Sztupa az Ipoly-toroknál mozgott, egy gazdátlanul sodródó szobaajtón. Nem volt egyedül, s nem volt veszélyben, vagy nem úgy tűnt. Egy furcsa kis alakot vert azon az úszó ajtón. Troché a rocsó orrában előredőlve ordított, de Sztupa füléig nyilván nem jutott el, vagy nem akarta meghallani, csak verte rendületlenül azt a kis szerencsétlent. Nem haraggal, nem esztelenül, inkább lassan, kimérten, nem túl durván, de határozottan és megállíthatatlanul, legalábbis úgy, mint aki a közeli percekben biztosan nem akarja abbahagyni. Az illető nem védekezett. Troché egy pillanatra visszafordult a rocsó vezérállása felé, s valami olyasmit üvöltött, hogy mi lesz, miért nem tudunk gyorsabban menni. Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt valóban. Ráadásul alulról lassan körvonalakat nyert egy mozgó pont, egy kitűző hajó, az viszont árral szemben is úgy közeledett, mint a meszes. Szerencsére még elég messze járt, de csak úgy olvasztotta a folyómétereket. A fedélzete tele volt ilyen kis izékkel, lényekkel, olyanokkal, mint akit Sztupa oly eltökélten vert a sodródó szobaajtón. Csupa kis szőrös valami, apró embereknek tűntek, ők is hangos kurjongatással biztatták a kitűző hajó kapitányát, hogy hasítson ezerrel, mintha valami furcsa regatta győzelemre esélyes résztvevője lenne minden egység, de erről persze szó sem volt. Itt valakit vertek, egyfelől. Másfelől Troché tekintetéből egyáltalán nem az sugárzott, hogy Sztupa közönséges tettes lenne, inkább aggódás tükröződött rajta. A kis szőrös főkolomposok még rohadt messze voltak száguldó hajójukon, amikor eljöttünk a francba tévézni.

Pénteken (28-án) a Duna Tv este fél tíz után adja Jirí Menzel Hóvirágünnep című filmjét, ami nyilvánvalóan a maestro Hrabalhoz kapcsolódó pályájának csúcspontja. Bonyolult dolog ez, s nincs is túl sok köze Hrabalhoz, noha őkelme is ott sertepertélt állítólag a forgatásokon, ám úgy történt mégis, hogy Menzel egy teljesen önálló, önjáró nyelvet formált Hrabal szavaiból, mondataiból. Az aranyoskodás nyelvét, aminek az volt a nagy mutatványa (szebben mondva átverése, de a mozi már csak ilyen holmi), hogy azok tűntek aranyosnak, akik különben nem is azok, azok éltek, akik fuldokoltak, azokkal történt valami, akikkel soha nem történik semmi. Magyarul őszinteség tekintetében is körökkel előzi ezt a filmet a nem sokkal (23.20-kor) utána ugyanitt következő Júlia és a szellemek.

Szombatra betalált a Super tv2, este fél nyolckor az Idétlen időkiget adják, pedig aligha tudhatták, hogy a rendező ezen a héten hal meg. A Dunán a Polanski-féle Twist Olivér lesz fél tíz után, sok jobb Dickens-adaptációt láttunk már, de attól még ez is egy Twist Olivér, akár ezredszer is megnézhető.

Vasárnap lehull a lepel az Annie Hall szavatossági idejéről az m1-en este, bár nagy meccs lesz, mert 21.40-kor a Duna a Hannibál tanár urat adja, ami soha nem volt még annyira aktuális, mint ma. Ezt fogják lobogtatni a Duna vezetői, ha fordul a világ: mi már Orbán alatt is a Hannibál tanár urat toltuk. A Film+ meg a Különben dühbe jövünket este hétkor. S ha már Dickens (szerintem valami mozipromó húzódik meg a futtatása mögött), délután a Film Mánia is bead egy Copperfield Dávidot. Én Mad Maxet nézek 11 előtt a Film+-on, az az én világom, a VHS-korszak pirkadata.

Szerdán lesz még Bilincs és mosoly Paul Newmannal a Dunán, rázom a bokrot, főnök!

Csütörtökön meg kábé ugyanakkor, ugyanott Körhinta. Tévé nyet!

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.