Kiss Noémi

Az ég kék - sajnos jobb jelzője nincs, max. az, hogy szürke, mert olyan vakító fényű, száraz hőség uralkodik a Dél-Alföldön, hogy semmit sem lehet látni. Pontosabban: a semmit látni, alig történik valami; pattanásig feszült a légkör, mégsem durran. Nagyjából így lehetne körbeírni ezt a különben igen izgalmas könyvet. Egy német írta, Battonyáról szól. Hogy kizárólag állóképekben gondolkodik a szerző, azért a környék felel, mindent, amit ott talált és amibe beleélte magát; ő ilyennek lát (minket). Fülledtség és mozdulatlanság honol, amit az emberek feleslegesen heves természete még inkább állandósít.

Natascha Kampusch nyolc és fél évet töltött egy pincében, mert elrabolta és bedugta oda egy pedofil.

Sokakat meglepetésként ért, hogy Herta Müller kapta az irodalmi Nobel-díjat tavaly, főként olyan nyelvterületen, mint a magyar, ahol eddig mindössze egyetlen kötetét olvashattuk. A Lélegzethinta persze nem is jelenhetett volna meg korábban, hiszen majdnem a díjjal együtt jött ki a nyomdából. Főmű - szól az indoklás.

Dafke, azaz: csak azért is. A regénybeli házaspár, a nő is és a férfi is meddő, ketten együtt, a nedveik nem passzolnak - szerencsétlen kémiai adottságaik ellenére ők mégis szeretnének gyereket, akarnak, mindenáron, amire elvben van is lehetőségük. Rendszerváltozások éveiben vagyunk, a történet szempontjából lényeges még, hogy egy zsidó családban. Dafke: akkor is, ha nem segítenek, ha hátráltatnak, még inkább direkt szívatnak minket; ha értetlenül áll a dolog előtt a saját családom, akkor is akarom. A meddőség hiába két ember intim "betegsége", valójában a női test teljes kiszolgáltatottságát jelenti; míg a férfi egy pár perces művelet után Petri-csészében adja le az anyagot, addig felesége ultrahangvizsgálatokon, műtőasztalon, kórházi ágyon, a szociális érintkezéseiben, a munkahelyen vagy csak a saját szobájában remegő lábbal, hormonkezeléstől izzadva vergődik szünet nélkül a lombikprogram hálójában. E történet elbeszélője természetesen ilyen akarnok, szerencsétlen, küzdő nőtípus.

Talán nem árulok el titkot, ha elmondom: a hős mamó meghal a regény végén. Szigorú, kegyetlen, szagos kötényű ez a nagymama, akihez nem volt jó odabújni, de akinek kíméletlen nevelési módszere mindvégig összecseng a falu gunyoros világával és a gyönyörű falusi világ gazdag nyelvével. Csupa ellentmondás a könyv, és ez a legnagyobb erénye. Nem is az árvaság (elcsépelt írói témája), hanem a gonosz mamónak a halála lesz megrendítően tragikus: "Sanyi bácsi a csutakról felállva hozzám szólt: kicsi leánykám, nagyanyád meghalt, csodálkoztam, hogy hát ezt is lehet mondani? Akkor nem nyitja ki már a szemét, pedig neki dolga, hogy velem legyen. Sírtam aztán a csutakon, Sanyi bácsi rátette kezét a fejemre, a könnyek miatt a tyúkokat nagyon érdekesnek láttam, majd előttem röpült mamó, ment fölfele, mint az eső, csak vissza, ment a hasas szatyorral, kontya átúszta a felhőket."

Stasiuk a kortárs lengyel irodalom méltán világhírű fenegyereke. De most megbotlott.

A fülszöveg "hátborzongató történeteket" ígér, és igaza van, az olvasót borzongás fogja el. Csakhogy ez a borzongás nem élményből fakad, izgató bizsergésből, még csak nem is jóleső lúdbőrözés vagy az elbeszélések világában megjelenő hősök iránt érzett szánalom, még ha az elbeszélő mindenáron ezt is szeretné; inkább kínos nevetés, értetlenség és kifakadás: nem, így nem lehet látni és láttatni. Miért ilyen direkt és szánalmas, kifigurázott és vázlatos minden? A világ valóban papírra íródott? Kiss Noémi

Hát nem is tudom, mivel kezdjem, talán az íróval volna érdemes, írónőt direkt nem írnék. Egy jelenség, meglepetés, így szoktak indulni a recenziók, vagy X. Y.-nal, életével, előző műveivel, jelentőségével, jelentéktelenségével, a rá való oda nem figyeléssel, mostanában talán a nemével, aztán jöhet a summázat. De ez most másképpen fog kezdődni. Az az igazság, megfogadtam, hogy nem szeretnék tippelni, vajon melyik magyar író írta ezt a - szó szerint - vérprofi könyvet. Pedig volna néhány megidézhető nevem. Inkább arra vennék mérget (jaj, dehogy vennék), hogy kik azok, akik egészen biztosan nem írhatták. Tényleg csak heccből néhány kieső név: Németh Gábor, Márton László, Kukorelly Endre, Schein Gábor, Bálint Péter vagy Temesi Ferenc. Most ők jutottak eszembe, a sort nyilván lehetne folytatni a magyar irodalom nem igazán genderszempontú formálóival. Kiss Noémi

Portrét tart a kezében az olvasó, egy máramarosi emberről szólót, akinek öt neve van. Szász János: "Bolond" Balla János (falujában kapta a jelzőt), Magyar (a románok nevezik így, mert sírva vigad), Tarzan (életmódja okán nyerte ezt a nevet a vadászoktól), "om de fier", azt jelenti, ezermester (a fűrészüzemben akasztották rá, mert bármit meg tud javítani összehordott alkatrészekből).

Séllei Nóra könyve személyes vallomás. De egyáltalán nem kell tőle elérzékenyülni, pontos, polemikus és élces könyv. Az itt és most jegyében született, s ezért nem kívánja senkinek sem előírni, hogy a jövőben szeresse a feministákat. A szerző feminista, nem kétséges, a feminista irodalomtudomány egyik hazai képviselője, egy kelet-magyarországi egyetem docense, s ennélfogva jól tudja, mert a bőrén tapasztalta, hogy épp elég problémája akad annak, aki ezt kijelenti magáról, legyen az illető akár férfi, akár nő.