"Ez az én feminizmusom" - Séllei Nóra: Mért félünk a farkastól? Feminista irodalomszemlélet itt és most (könyv)

  • Kiss Noémi
  • 2008. január 24.

Zene

Séllei Nóra könyve személyes vallomás. De egyáltalán nem kell tőle elérzékenyülni, pontos, polemikus és élces könyv. Az itt és most jegyében született, s ezért nem kívánja senkinek sem előírni, hogy a jövőben szeresse a feministákat. A szerző feminista, nem kétséges, a feminista irodalomtudomány egyik hazai képviselője, egy kelet-magyarországi egyetem docense, s ennélfogva jól tudja, mert a bőrén tapasztalta, hogy épp elég problémája akad annak, aki ezt kijelenti magáról, legyen az illető akár férfi, akár nő.

Séllei Nóra könyve személyes vallomás. De egyáltalán nem kell tőle elérzékenyülni, pontos, polemikus és élces könyv. Az itt és most jegyében született, s ezért nem kívánja senkinek sem előírni, hogy a jövőben szeresse a feministákat. A szerző feminista, nem kétséges, a feminista irodalomtudomány egyik hazai képviselője, egy kelet-magyarországi egyetem docense, s ennélfogva jól tudja, mert a bőrén tapasztalta, hogy épp elég problémája akad annak, aki ezt kijelenti magáról, legyen az illető akár férfi, akár nő. Saját bevallása szerint munkája relatív tudományos vállalkozás, mely személyes, érzelmi értelemmel bír. Az olvasó a hivatkozott magyar nyelvű szakirodalmat és a könyv idézetapparátusát látva azonban hamar rájön, hogy a magyar feminista irodalomtudomány nem túl rózsás helyzetének egyik első összefoglalását tartja a kezében. Séllei stílusa kiváló, gondolatai üdítően hatnak, mondatai pedig élvezetesek. Lám, így is lehet tudományt művelni, s egyáltalán nem kell megijednie egy tudósnak attól, ha darázsfészekbe nyúl, nem kell magyarázkodnia, hanem fel kell tennie a kényes kérdéseket. (Számomra amúgy ez a könyv volt a leghumorosabb magyar nyelvű irodalomtudományos munka, amit az utóbbi években olvashattam.)

Az értelmezés, legyen szó irodalomról vagy társadalomról, ideális esetben vívódás: tudomány, kritika és személy, iskola és szuverén személyiség hadakozik egymással. Séllei Nóra könyve egy ilyen gondolkodói alakulásról számol be. Olvasván az egyes fejezeteket, úgy érezhetjük, belekerülünk valakinek a műhelyébe, sőt, meglepő módon meglehetősen sok belterjes titkot, elhallgatott konfliktust is megír a szerző, legyen szó a mai magyar irodalmi életről vagy az egyetemi berkekről. Elég bátornak mondanám, ha nem gondolnám magam is ugyanazt, mint a szerző: ma Magyarországon a nő helyzete marginális kérdésnek, idegen zárványnak számít, hamar elintézhető látszatproblémának (amolyan kertvárosi háziasszonyok nevenincs problémájának), tehát gyorsan lesöprik az asztalról. A feminista kritika művelőitől komoly erőfeszítést igényel, hogy fennmaradjon az irányzat. Például ha valakiről egy komoly egyetemen kiderül, hogy netán a genderkritika művelőjévé kíván válni, a reakciók általában a következőképpen hangoznak: "Konyhafilozófus leszel?!"; "Felesleges dologgal foglalkozol!"; "Hatalmat akarsz?"; "Nem is tudsz helyesen írni!"; "Ez csak múló divat!".

Egyszóval van mivel replikázni. Tudósok, kritikusok elszólásai, magánlevelek kerülnek elő a szerző műhelyfiókjából, kollégák mondatai, melyekben udvariasan, de szigorúan eltanácsolják őt választott módszerétől. Régi beidegződések egész sorát leplezi le a könyv a mai magyar bölcsészettudományi tanszékek működéséről, a habilitációs eljárásról, a karrier lehetetlenségéről. Terítékre kerül a női szerzők zsigeri konfliktusa a mai magyar irodalomkritikával és az irodalom intézményrendszerével. Séllei alaposan feldolgoz egy-egy elhíresült, a napisajtóban megjelent ügyet, melyekben valaki - talán észre sem vette, de annál rosszabb - kirohant a nők ellen, cinikusan élcelődött munkájukról, illetve degradálta a női művészeket. Igyekszik rámutatni a magyar kritikai élet összekacsintós alapon működő, kirekesztő szemléletére, okosan, ügyesen és finoman derít fényt ezekre a mozzanatokra.

Vizsgálódásában a feminista nő, amit ő szellemesen eleve oximoronnak nevez, és a feminista kultúrakritika kifejezés komoly módszertani szűrőszerepet tölt be. Ezeknek a kifejezéseknek a használata lesz a dolgok fokmérője, vagyis az lesz érdekes, ki hogyan és mire használja őket, hogyan reagál rájuk, illetve miért, milyen retorikai érvekkel utasítja el. Érdekes elemzést olvashatunk egy 1997. november 14-én a HVG-ben megjelent Heller Ágnes-cikkről (A gyökerektől a radikalizmusig), melynek feladata lett volna beszámolni a külföldi nőmozgalmakról. A szerző ehelyett az amerikai egyetemekről szólva kifejti: "Ha egy nő radikális feministának vallja magát, akkor is egyetemi álláshoz juthat, ha a tudomány műveléséhez hiányzik a tehetsége vagy a szorgalma." "A nőtudományi tanszék nem más, mint konyha." Az ilyenfajta érzelmi kifakadás évekre konzerválta a feminizmust. De ugyanígy kritikával illeti Séllei Nóra azokat a kezdeményező erejű gondolkodókat, akik magukat ma már feleslegesen az úttörő szerepében tüntetik fel, és még mindig arról beszélnek (immáron tíz éve), miért nincs nálunk feminista kritika. (Az ő elméletüket cáfolja a könyv végi bibliográfia, mely összegyűjti Az irodalom-, művészet- és kultúrakritika/-elmélet és a társadalmi nem összefüggéseit vizsgáló magyar nyelvű szakirodalmat.) E tekintetben Kádár Judit 2003-as, Beszélő-beli Miért nincs, ha van? című munkájával polemizál, elég meggyőzően. Az elszólásokat összegyűjtő fejezet és a mai feminista irodalomtudomány önmegjelenítését feldolgozó rész után következik az Éjszakai állatkert antológia fogadtatását számba vevő tanulmány, ez szintén nem kevés meglepetéssel szolgál. Séllei Nóra az irodalmi lapokból és az internet világából is gyűjtött minősítéseket a 33 női szerző novelláját tartalmazó kötetről. Az antológia láthatólag nagy vihart kavart, kapott hideget-meleget egyaránt a kritikusoktól, azonban mintha épp általa (megjelentethetésével) vált volna nagykorúvá a nő problémája: a nő többé nem lehet idegen test. De ezt egy másik példa is bizonyítja: Zsadányi Edit A magyar irodalom történetei című, nemrég kiadott akadémiai munkájában ennek az antológiának a megjelenésével zárja (vagy nyitja ki) az újabb magyar irodalom egyik fiókját, ami nem más, mint a női irodalom. A feminista kritika tehát fontos irányzat a mai magyar irodalomban, nálunk egyelőre még új paradigmának számít (persze már régen nem az), ami láthatóvá tesz rejtett jeleket, leleplezi az elutasítást, a kizárólagosságot és a régi gondolkodói sémák működésképtelenségét.

Mikor a könyv egyik fejezetét olvastuk egy szemináriumon műfordítókkal, Veronika, egy lengyel diák így kezdte a kommentárját: "Úristen, ebben a könyvben százéves problémák vannak!" Veronikának igaza van, itt tartunk, ilyen régimódiak vagyunk, de ettől még nem kell a szőnyeg alá söpörni a dolgot. Nincs ezen mit szégyellni, ebben élünk, ha nem beszélünk róla, persze fel sem tűnik. Ha alaposabban körülnézünk, kiderül, milyen sokan elsajátították az utóbbi években a feminista szemléletet, több művészeti ágban (film, színház, irodalom, képzőművészet) termékenyen hat, és az egyetemeken komoly hallgatói réteget vonz(ana) a genderkutatás. A kötethez tartozó (sajnos azért még elég szerkesztetlen) bibliográfia számos művet felsorol. Magyarország kivételes, hiszen leghátul kullog, Séllei figyelmeztet is rá a könyv zárlatában, hogy ez így nem mehet tovább. Kelet-Közép-Európában mindenhol látjuk, hogy a történelmi-kulturális specifikumokat figyelembe véve egyre-másra alakulnak a genderkutatási központok, fontos lesz a genderérzékeny szemlélet a tudományban és a társadalompolitikában, mi viszont ennek a folyamatnak nagyon az elején tartunk. Nincs is ilyen átfogó központunk, a Tudományos Akadémia rendes tagjai férfiak, szerkesztőségekben és kuratóriumokban döntő többségben férfiak ülnek. Mégsem azt javasolja, hogy arról beszéljünk, ami nincs, vagy hogy indítsunk háborút. Hülyeség volna visszatérni az 1970-es évek günokritikai irányzatához. Illetve azért sem érdemes hosszan sírdogálni, hogy nálunk miért nem volt szexuális forradalom. (Lehet, hogy lesz.) Beszéljünk arról, ami van, és arról, hogy miért van így (rosszul). Beszéljünk arról, hogyan lehetne változtatni rajta. A feministák önmagukban ehhez persze nincsenek elegen, hiába jártatják a szájukat, a másik fél támogatása is szükséges a változáshoz. Ez a feminista dolog, mondjuk ki, nem ér semmit az egyetemek férfitanszékeinek, férfivezetésének és a lapok, folyóiratok férfiszerkesztőségeinek támogatása (feminizálódása) nélkül. Nem tudni, mi lesz. De rájuk mindenképpen szükség van ahhoz, hogy a feminizmus ne legyen hamvába holt dolog, és hogy ebbe végre a nőknek is legyen joguk beleszólni.

Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2007, 280 oldal, ár nélkül

Neked ajánljuk