Natascha Kampusch nyolc és fél évet töltött egy pincében, mert elrabolta és bedugta oda egy pedofil. Szabadulása után évekkel kapargatta össze történetének részleteit, ezt olvashatjuk a most megjelent könyvben. A pince négy és fél négyzetméter. Kényelmetlen, párás, penészes, büdös "odú", ahogy Bán Zoltán András, a könyv fordítója nevezi. Elrablója kínozta, de mégsem ölte meg a lányt, mint ahogy az ilyen történetek többsége végződött volna. Bár volt olyan pillanat, hogy Natascha jobb szerette volna úgy végezni, mint a megerőszakolt tinédzser lányok, akiknek erdőben, folyóban, városszélen találnak megvert holttestére. Wolfgang Priklopil volt az elkövető, egy strasshofi híradástechnikus. Sovány, precíz alak, nőtlen, frusztrált, tisztaságmániás és antiszemita, perverz. Senki. Észrevétlenül surran az utcán, takarózik, bujkál, gyűlöl és szenved. Valójában alig tudunk meg róla valamit, mert öngyilkos lett Natascha szökése után. Indítékai bár ismeretlenek maradhattak, tette tipikus, jól kiszámítható, a kínzás minden üteme jól előre látható volt az áldozat számára. Furcsa mód olyan kényelmi helyzet, olyan kiszolgáltatott kötődés volt ez, mely igencsak megnehezítette a lány későbbi szökését.
A Pest Megyei Bíróság most november végén első fokon erőszakos nemi közösülés, emberölés és kifosztás miatt ítélte el P. Józsefet, mert Kiskunlacházán megerőszakolta és megölte H. Nórát. Nem írhatjuk ki a nevét az elkövetőnek. Az áldozat halott, így nem tud beszámolni arról, hogyan bántalmazták. P. József semmit sem mond; ő nem egy hidegvérű gyilkos, ennyit állít magáról egy rádióriportban. H. Nóra és az összes áldozat helyett is beszél most Natascha Kampusch. Precízen, részletesen, viszszafogott alapossággal - és nagy médiafelhajtás közepette. Hogy ez jó-e, az most mindegy, a lényeg, hogy egy reflektált beszélő szólal meg, aki mindvégig küzdelmet folytat a megtörtént események megértéséért és feldolgozásáért. Az általa átélt trauma körvonalazódik, megismerhető - talán nem a legjobb kifejezés, de Natascha színvonalasan tálalja magát. Mégis marad némi kettősség könyve befogadásában, ami nyilván összefügg a történet jólformáltságával. A legkülönfélébb fórumokon újra és újra felmerülhet, vajon mennyit hazudik ez a lány.
A könyv e visszhangok dacára is simán megállja a helyét. Egyedülálló a műfajban, hiszen az áldozatnak sikerült kiszabadulnia a fogságból, és hajlandó újra és újra átélni és megosztani a nyilvánosság előtt, hogy pontosan mit tettek vele. Natascha szavainak ebből a szempontból mindenképpen hitelt kell adnunk, különben értelmetlen elolvasni a könyvét. Napjainkban a pedofilok rémtettei amúgy is köznapi médiahírré váltak. A tőlük való szorongás pedig köznapi eseménnyé.
Két fontos és különös körülményre derül fény Nataschával kapcsolatban. Beszámolót olvashatunk a könyv elején arról, kislányként milyen buzgón és kíváncsian hallgatta a megerőszakolásokról szóló híreket, így elég pontosan felkészítette magát. Saját bevallása szerint számára az tette elviselhetővé a rabságot, hogy gyerekként került a pedofil házába. Az ott eltöltött évek be is betonozták: a ma huszonkét éves szerző ugyanúgy gyereklányként néz vissza ránk, nem tudott felnőni, és ez megmentette - másrészt a rabság legátolta növekedését. Egy másik lényeges előzmény, hogy boldogtalan gyerekkort hagyott hátra: apja és anyja házassági játszmáinak kereszttüzében élt, legfőképp unatkozással és édességek mértéktelen fogyasztásával teltek a napjai; a kövér kislány az iskolai közösségben is kívülállóként határozza meg magát. Még iskolásként is folyton ágyba vizelt, mikor azonban Priklopil fogságába került, ezt elhagyta: "A tettes nem tartozott a kifinomult gyengédséggel cselekvő emberek táborába - nyíltan és leplezetlenül gyakorolta hatalmát. És mégis: ennek a mindent előíró és megszabadító hatalomnak az árnyékában lehettem életemben először önmagam. Egyik bizonyítéka ennek az a tény, hogy elrablásom óta semmi gondom nem volt többé az ágybavizeléssel."
Elbeszélése spirálszerűen építkezik. Amikor a rossz családi élet taglalása után végre elérkezünk az elrabláshoz és a pincében töltött évek részleteihez, régen lezárulhatott volna a történet. De nem így lesz, újra és újra ismétlődnek a dolgok. Ami túlírt alaposságnak tűnik, a könyv legerősebb fejezeteit teszi ki. Natascha precíz alapossággal analizálja utólagosan elrablóját, terapikus szituációkba teszi magát, arról számol be, hogyan adta fel saját identitását, hogy az alávetésben az irányító szerepét is játszhassa bizonyos helyzetekben. Ebből is kiderül, mennyire tudatosan építette fel a kapcsolatát az elrablójával azért, hogy túlélhessen. "Tizenegy éves koromra elvette a saját történetemet, elrabolta az énemet, identitásomat. Immár nem voltam semmi több, csak egy darabka üres papír, amelyre ráírhatta beteg képzelődéseit."
Tiltakozott, meg akart halni, végül alkalmazkodott, gyűlölte és szerette elrablóját. Kerestem, de nem találtam, hogy Natascha Kampusch beszámolna arról, hogy undorodott Priklopiltól, hogy gyűlölte volna, hogy aljasnak nevezné. Ragaszkodott hozzá, hozzászokott, és volt, hogy várta a közeledését. Mikor verte, meztelenkedésre kényszerítette, ő visszaütött. A könyvből olyasmi derült ki, hogy ha Natascha Kampusch nem tízévesen kerül áldozatként a pedofil pincéjébe, aligha élte volna túl a 3096 napot. Ha nem rabolják el, ma felnőtt lenne, helyette egy kerek arcú, szőke, kék szemű kislány néz vissza ránk a borítóról, aki képes bármikor megszabadulni saját identitásától, és lecserélni egy másikra, mint egy fantasy főszereplője.
Fordította: Bán Zoltán András. Scolar, 2010, 264 oldal, 3250 Ft
