Könyv - Keserű és nimfomán - Spiegelmann Laura: Édeskevés

  • Kiss Noémi
  • 2008. október 9.

Zene

Hát nem is tudom, mivel kezdjem, talán az íróval volna érdemes, írónőt direkt nem írnék. Egy jelenség, meglepetés, így szoktak indulni a recenziók, vagy X. Y.-nal, életével, előző műveivel, jelentőségével, jelentéktelenségével, a rá való oda nem figyeléssel, mostanában talán a nemével, aztán jöhet a summázat. De ez most másképpen fog kezdődni. Az az igazság, megfogadtam, hogy nem szeretnék tippelni, vajon melyik magyar író írta ezt a - szó szerint - vérprofi könyvet. Pedig volna néhány megidézhető nevem. Inkább arra vennék mérget (jaj, dehogy vennék), hogy kik azok, akik egészen biztosan nem írhatták. Tényleg csak heccből néhány kieső név: Németh Gábor, Márton László, Kukorelly Endre, Schein Gábor, Bálint Péter vagy Temesi Ferenc. Most ők jutottak eszembe, a sort nyilván lehetne folytatni a magyar irodalom nem igazán genderszempontú formálóival. Kiss Noémi

Hát nem is tudom, mivel kezdjem, talán az íróval volna érdemes, írónőt direkt nem írnék. Egy jelenség, meglepetés, így szoktak indulni a recenziók, vagy X. Y.-nal, életével, előző műveivel, jelentőségével, jelentéktelenségével, a rá való oda nem figyeléssel, mostanában talán a nemével, aztán jöhet a summázat. De ez most másképpen fog kezdődni. Az az igazság, megfogadtam, hogy nem szeretnék tippelni, vajon melyik magyar író írta ezt a - szó szerint - vérprofi könyvet. Pedig volna néhány megidézhető nevem. Inkább arra vennék mérget (jaj, dehogy vennék), hogy kik azok, akik egészen biztosan nem írhatták. Tényleg csak heccből néhány kieső név: Németh Gábor, Márton László, Kukorelly Endre, Schein Gábor, Bálint Péter vagy Temesi Ferenc. Most ők jutottak eszembe, a sort nyilván lehetne folytatni a magyar irodalom nem igazán genderszempontú formálóival.

Már csak azért sem tippelhetek komolyan, mert biztosan megbántanám az illetőt, vagy a fejéhez vágnék dolgokat, amikről ő nem igazán tehet. Hiszen mindent megpróbált, írt egy grammatikailag hibátlan könyvet, amelyben rövid és feszes, persze hol túl érzelmes, hol pedig pornográf etűdök követik egymást egy mai harmincéves, alkoholista szingli keserű, depis életéről. Laura szubkultúra vagy divat, nem tudom eldönteni. Laura ír és Laura a hős, Laura szenveleg, Laura kezdetben egy punci, aztán felnő, és pina. Laura szexisen öltözködik, Laura durván ráhajt a pasikra, szívatják, szív és iszik. Laurának nincs szíve. Elég hamar kiég, az alkoholba és a magányba menekül, többször megtudjuk róla ugyanazt, például, hogy mennyire fáj mindez neki, és hogy egyszerre több üveg vodkát tart folyamatosan a hűtőjében, valamint, hogy nem igazán szeret dugás után közös ágyban aludni. A picsája az egyetlen biztos pont az életében, néha - bár utólag megbánja - a segge lyukát is beáldozza, nagy dolgok mégsem történnek vele, s elég szárazan közli mindezt. Laura

profi és távolságtartó

Nagyjából minden etűdben ugyanaz a kis dráma megy végbe, csak mindig új köntösbe van csomagolva. Kár. Merthogy ki Laura, nem tudjuk meg pontosan, és ebből sajnos az következik, hogy elvész - olykor tényleg megrázó és felkavaró szexuális történeteinek súlya. Szinte semmi konkrétum nincs a fiktív elbeszélő kilétére vonatkozóan. Talán csak annyi, hogy utánaszámolható, az elbeszélő nagyjából 1976-ban született, és 18 éves volt, amikor testes tesitanára elvette egy koliszobában a szüzességét. Ennyit tudunk meg szomorúságának okáról. Minden rossz forrása tehát a nőcsábász tanár úr lett. Azért jó volt vele, írja Laura, utána viszont iszonyúan vérzett és fájt, a "mázsás szűzhártya" elveszítése különösen nyomasztó érzés. Még egy referenciapont bekerült a szövegbe, a szemfüles olvasó megtudja, hogy Laura a VI. kerületben lakik, valahol a Rózsa utca környékén (közel Garaczi Lászlóhoz) és az Attitűd a kedvenc kocsmája. A Rózsa utca létezik, az Attitűd nem biztos.

Hogy miért rejtőzködik a szerző, nem igazán érthető, és nem is következik a könyv tartalmából. A Litera.hu irodalmi portálnak adott interjúban Spiegelmann Laura valóságos történeteivel indokolja inkognitóját, mint mondja, félti magát a családjától, mert megírta az igazat magáról, ami ebben a kontextusban szintén értelmét veszíti, hiszen: 1. a vezetéknevét megváltoztatta, 2. semmi konkrét vagy erkölcstelen dolog nem derül ki róla a szövegekből, 3. nem hiszem, hogy ő volna az első vallomásos szerző, aki ilyen dolgokat tálalna egy könyvben. Bízzunk benne, hogy lesz annyira nagykorú a közönsége, hogy nem azonosítja minden porcikájában az írót a szövegbéli elbeszélővel. Egyébként épp maga Laura taglalja ebben az interjúban és a blogján irodalomelmélészi pontossággal önmaga fikcióját, általában véve irodalmi művekkel kapcsolatban a szerzőség megállapításának értelmetlenségét vallja, mintegy - attól függ, honnan nézzük okosan és persze sután megelőzve a találgatásokat.

Maradjunk tehát a könyvbéli Spiegelmann Lauránál, az elbeszélések egyes szám első személyű elbeszélőjénél. A könyv megrázó jeleneteiből kiderül, hogy nagyon szar az élete, mert tárgyként kezelik a férfiak, amire ő feltűnő módon nem is reflektál, viszont úgy állítja be az egészet, hogy mindebben ő a hibás; Laura

aligha feminista,

inkább önsorsrontó, önmarcangoló lány, aki talán túl sokszor kér elnézést saját kisebbségi komplexusáért (erre utalhat a kötet címe is). Próbáltam összeszámolni, hogy a szerző hányszor és hogyan írja meg a ki vagyok én valójábant. A könyv 58., 107. és 151. oldalán nagyobb lélegzetű monológot tart erről. Feltehető, hogy ezeket patikamérlegen mérte ki megalkotója, ugyanis elég zavaró lett az önképe, nekem legalábbis nehéz volt elhinni, hogy valaki így jellemzi önmagát: "hogy ki vagyok, és mi vagyok, nimfomán, hülye picsa, vagy egy szenvedélyes, szertehulló lány, aki abba kapaszkodik, hogy ír, és ha írni bír, akkor talán élni is tud, s nem látja az alapvető logikai hibát ebben az elgondolásban, ez most persze megint csak pózoló cinizmus, azt hiszem, a pillanatnyi örömökre gondolok, de nem tudom, ez is csak idióta fecsegés" (58. oldal); aztán jön az azonosulási vágy egy férfival, Nick Cave-vel: "ki vagy mi vagyok, valaha még hittem, hogy egy szenvedélyes, szertehulló lány, aki megkapaszkodni próbál, de egyre inkább elural a rossz érzés, hogy csak árnyék vagyok magam is, és ez a magas férfi, aki immár bentről beszél, lenne az árnyékom, vagy mindennek a fordítottját kell feltételezni, egyre megy, mert miközben lassan jött felém a sötétség, azt susogva, hogy csak parányi alkatrész vagy, veled és tőled működik a kibaszott katasztrófa-gépezet, édes lányom, véres a jobb kezed" (107. oldal); "nem lehetek bárki, buta vagyok, csúnyácska és túl könnyen megkapható, én én vagyok, sajnos" (151. oldal).

Laura egy jó panel, szereti a punciját, pedig csúnyának írja le, és szereti a faszt, pedig a férfiak többsége, aki végigmegy rajta, elég gáz, ja, és majdnem elfelejtettem, hogy a könyv végén leszbikus lesz. Semmiképpen nem szeretnék a szerencsés szerzőnek szemrehányást tenni, aki egy ilyen könyvet megírhatott, hiszen ő vette a fáradságot, hogy nőként írjon, küzdött azért, hogy nőként is íróvá legyen, erotikus történetekkel lepjen meg minket. Megfigyelte, mi van ma a nők által írt szövegek terén, meg akarta tanulni és meg akarta mutatni, hogy kell úgy írni és még úgyabbul, ebből lett néhány klassz hasonlata (a fekete barlang, fever, valcer), jó rövid mondata (einstand, advent, praxis), feszes betétek, bravúros önmarcangolás és jó pár lekottázott, hömpölygő, hosszú mondat is. Csakhogy a sok munka, megfigyelés és erőlködés mellett néhol sekélyes lett a dráma és túl sok az utánzás, hiteltelen a szerep és felemás a pszichológia. Mindez klassz is lehetne, de nekem mégis művi marad valahogy az egész. Az Édeskevés számomra nem irodalom, ami nem baj, egy erős blognak mondanám, jól szerkesztett és összerakott anyagnak.

Mikor végigolvastam a könyvet, egészen biztos voltam benne, hogy aki ezt a könyvet írta, az nem nő. Az is felmerült, lehet, hogy ketten írták, talán egy nő és egy férfi. Az egyes részek eléggé eltérőek, színvonaluk ingadozó, némelyik a pornóra hajaz, némelyik a női füzetek önmarcangoló, kisebbségi érzésekkel küzdő énjére épít. Feltűnt viszont, hogy még sincs benne elég játék, irónia, kiszólás, ugyanakkor az egész könyvet felfoghatjuk egy ironikus gesztusnak, gegnek. Én meg vagyok győződve róla, hogy Spiegelmann Laura esetében nem egy elementáris tehetség áll előttünk, mint ahogy a fülszöveg mondja, inkább valami művi, kitalált, megalkotott (E. T. A. Hoffmann Olimpiája). Élvezhető, olvasmányos, néha meglepő és ügyesen kidolgozott szöveghalmaz ez, de nem valódi mű. Véleményemet pedig csak akkor cáfolhatná meg a szerző, ha levetkőzné a pózt, kiállna a közönsége elé, és tényleg megmutatná magát.

Magvető, 2008, 160 oldal, 2290 Ft

Neked ajánljuk