Dafke, azaz: csak azért is. A regénybeli házaspár, a nő is és a férfi is meddő, ketten együtt, a nedveik nem passzolnak - szerencsétlen kémiai adottságaik ellenére ők mégis szeretnének gyereket, akarnak, mindenáron, amire elvben van is lehetőségük. Rendszerváltozások éveiben vagyunk, a történet szempontjából lényeges még, hogy egy zsidó családban. Dafke: akkor is, ha nem segítenek, ha hátráltatnak, még inkább direkt szívatnak minket; ha értetlenül áll a dolog előtt a saját családom, akkor is akarom. A meddőség hiába két ember intim "betegsége", valójában a női test teljes kiszolgáltatottságát jelenti; míg a férfi egy pár perces művelet után Petri-csészében adja le az anyagot, addig felesége ultrahangvizsgálatokon, műtőasztalon, kórházi ágyon, a szociális érintkezéseiben, a munkahelyen vagy csak a saját szobájában remegő lábbal, hormonkezeléstől izzadva vergődik szünet nélkül a lombikprogram hálójában. E történet elbeszélője természetesen ilyen akarnok, szerencsétlen, küzdő nőtípus.
Lombikprogramok hajnaláról íródott ez a regény, a szerző többször hangsúlyozza. Legalábbis úgy csinál, mintha még nem tudná, hogy nálunk ez az orvosi ipar az egyébként hervasztó egészségügyi gondok ellenére virágzik, és a kétezres években elég könnyen hozzáférhető lett, hiszen a társadalombiztosítás a magánintézményekben történő beavatkozásokat (pontosan ötöt) és kis részben a gyógyszereket is finanszírozza. Most úgy áll a dolog, hogy egyedülálló nő simán mehet kezelésre, leszbikus párok számára nyílik meg kerülő utakon a lehetőség, számtalan ambuláns rendelőt alapítanak, s mivel a meddőség jó üzlet, mert minden nyolcadik pár érintett, az intézetek rivalizálnak. Cserébe világszínvonalú szolgáltatást nyújtanak; persze gyakran hiszterizálják a médiát, mert még több beavatkozást szeretnének végezni. Akár igazuk is lehet. Ez verseny a betegekért. Mindezt olyan korban teszik, amelyben a meddőség annál kevésbé lesz tabutéma, minél többen érintettek, minél később szeretnének a nők szülni, és minél több a meddő férfi. Nálunk az utóbbi húsz évben ez a tendencia érvényesül. Régóta nem női ügyről van szó tehát. Éppen ezért a rohamos változásért érzem olykor porosnak Lugosi Viktória regényét, s a hirdetésével ellentétben kevéssé tabutörőnek a témáját. (Az utóbbi években ráadásul többen is írtak erről, lásd például Ficsku Pál Gyerekgyár és Harmat Anett Gólyára várva című regényeit.)
Inkább azt mondanám, olyan olvasónak való a Dafke, aki szeretne naftalinszagban arra emlékezni, mennyire idegesítően megalázó lehetett 1989 körül lombikprogramra járni valamelyik állami kórházba, ahol, ha nem volt elég katéter aznapra, elmaradt a beavatkozás egy olyan nő számára, aki az előző hónapban intenzív hormonkezeléssel járó stimuláción esett át. A regény valóban tele van felháborító tényekkel: negyvenéves nőket inszeminálnak, holott már régen lombikprogramban kéne lenniük, mert ez utóbbi eredményessége jobb, mint a spermafelvezetésé; a műtétekért napokig kórházban kell feküdni, és a beteget nem altatják el peteleszíváskor; hasfalon keresztül, és nem hüvelyen át történik a beavatkozás. Tényleg bájos hangú, hol nosztalgikus, hol szellemes az elbeszélő, persze leginkább ironikus; mégis, ez az elég ügyesen komponált regény nem véletlenül minősül hiteltelennek a naprakész lombikos fórumokon.
S ha már a hitelességnél tartunk, Lugosi két témát mozgat jó ritmusban. A másik szálon, ami gördülékenyebb, mint a lombikvonal, az elbeszélő családtagjait ismerhetjük meg. Egy háborút és szocializmust túlélt kispolgári családhoz érkezünk meg a Lipótvárosba. A modoros hang kiválóan passzol a történetek jó értelemben vett ripacskodással teli miliőjéhez. Írójuk kellően fűszeres, érzékletes jelenetekben mutatja be a kötelékek erőszakosságát, a bajban pedig a rokonok hiányát. Lugosi Viktória szellemdúsan idézi fel a belvárosi nyelvet, a jiddis és a héber odamondásokat, kiválóak a replikái. A zsidó identitás ábrázolása részvétet kelt, ugyanakkor mosolyt csal elő, a személyes emlékezések pedig kellő eleganciával rendelődnek a történelem árnyaihoz, amin az elbeszélő szeretne ugyan túllépni, változtatni, új életet kezdeni, ám igazából nem tud.
Külön erény a köznapi küzdelem lektűrös könnyedséggel végigvitt ábrázolása. Kár, hogy néha egy nüansszal mégis túlírt, olykor meg egészen suta mondatokba torkollik a szöveg: "Visszatuszkoltam a torkomból feltörő savanyú ízt, az Angelikában lenyomott gesztenyepüré maradékát, Balázs imádja. De nekem már akkor is golflabda méretűvé dagasztotta a nyelőcsövem alján tárolt édes masszát az idegesség. Tulajdonképpen tudtam, pontosan tudtam, csak elhessegettem a megérzést." Ott is maradt bennem hiányérzet, ahol az alig-alig kapcsolódó részek közt elnagyolt üresjáratok vannak, miközben a szerkezet töredékessége imponáló, illetve ahol egy-egy karakter ábrázolása önismétlő. Például a mamáról megtudjuk, milyen gyötrő és zsarnoki jellem, az anyósról, Mici néniről, hogy milyen jó fej, és mindezt legalább öt helyzetben bizonyítja az elbeszélő. Elég volna egyszer-egyszer.
A fő probléma számomra talán mégis az érintettség. A regény egyes szám első személyű, de Lugosi Viktória könyve lapjain és több interjújában is hangsúlyozza, hogy írása fikció, "a szereplők, a helyszínek, az események képzeletbeliek". Én ezt elhiszem neki. Sőt muszáj elhinnem, hiszen a meddőség tapasztalata elementáris erővel tör fel egy olyan nőből, aki több éven keresztül ment át a kezeléseken, akkor is, ha lett gyereke, és akkor is, ha sikertelen maradt a program. Lugosinál a szükségesnél több lett a humor, az emlékezés, és talán túl nagy a történeti távlat. Így nem csoda, hogy a szocialista nosztalgia és a zsidó identitás alaposabban és finomabb írói eszközökkel van körbejárva, mint maga a választott téma: a meddőség tabuja. Ez utóbbi is érdekes, de itt, ebben a regényben talán nem elég aktuális ahhoz, hogy tabutörésről beszéljünk.
Ulpius-ház, 2009, 272 oldal, 2999 Ft
