A magyar publikum az előzetes olvasói felmérések szerint az idén is Paulo Coelhóra és Wass Albertre tippelt, e két sztárszerzőt várta az irodalmi Nobel-díj porondjára. Helyettük egy alacsony, törékeny, szikár, enyhe dialektussal németül beszélő, sokat cigarettázó nő veheti majd át Stockholmban a díjat. Tegyük is rögtön hozzá, egy erdélyi író, aki a bánáti Nitzkydorfban, egy Temesvárhoz közeli kis faluban született, sváb családban, 1953-ban. Hiába megyünk be a nagy könyváruházakba, de rohanhatnánk a könyvtárba is, hiába, a dömpingben sehol sem találjuk műveit, arca és neve még csak nem is rémlik az eladóknak; Herta Müller híres fekete öltözéke mondhatni sötét folt a magát hagyományosan gazdagnak feltüntető honi fordításirodalomban. (Félő, hogy ez a gazdagság eltűnt, megkopott, és sokszor véletlenszerű.) Tanulmányokban, esszékben, kritikákban sem igen találjuk a nevét, néhány interjút kivéve semmi különöset nem jelent. Pedig jelenthetne, hiszen a határtól alig pár tucat kilométerre született, témája pedig kizárólag "szülőföldje": a Bánát lakói. Csupán egyetlen könyve jelent meg nálunk A rókák csapdába esnek címmel, 1995-ben; a németből átültetett mondatok akadoznak, a történetek formálásán lett volna még csiszolnivaló. Európában nem mindenhol van ez így, Herta Müllert számtalan nyelvre fordították; Németországban elismert, de ott sem túl ajnározott szerző. Nemrég Romániában is elkezdték olvasni. Mindez csupán két dolog miatt különös: egyrészt, mert számtalan magyar vonatkozása van elbeszéléseinek, másrészt pedig - és ebben Kertész Imre sorsához hasonlít az övé -, mert mániásan a száműzött emberek írója és a diktatórikus rendszerek következetes kritikusa.
Megalázottak, otthontalanok, üldözöttek
Herta Müller harmincnégy évig a nemzeti kommunista román diktatúrában élt (tolmácsként dolgozott egy gépgyárban, míg el nem bocsátották, mert nem volt hajlandó együttműködni a Securitatéval). Picit ért magyarul, hiszen szülőfaluja mellett van magyar etnikum - több elbeszélésben megörökíti azt a magyar hentest, akihez apja sakkozni járt. Önéletrajzi indíttatású műveiben (az 1984-ben megjelent Niederungenben és a 2003-ban kiadott Der König verneigt sich und tötetben) éppen e miliő a téma, szülőfaluja, a sváb emberek, tradíció és félelem, progresszió és hazugság, és az elnyomó hatalom, legyen az a nemzeti kommunizmus vagy a fasizmus. Apja SS-katona volt, édesanyját pedig mint német nemzetiségit deportálták a háború után. Végső soron mindig a megalázottak oldalán áll, az apparátusok működése és működtetése, a gondolat teljes manipulációja, az ember végtelen magánya és félelme foglalkoztatja. Műveiben a nyelvet keresi, amivel túlléphet a hallgatáson, és amivel megtörheti elhallgattatását; ez volt számára és sorstársai számára a legnehezebb feladat a hetvenes években: tisztának maradni, és beszélni. 2009-ben Atemschaukel címmel megjelent legújabb művében gyakorlatilag ugyanez foglalkoztatja.
Bánáti írókkal, többek között férjével, Richard Wagnerrel, továbbá Ernest Wichnerrel és William Totokkal alapítják meg a hetvenes években az Aktionsgruppét, a baloldali írói csoportot, mely éles kritikával illeti a román politikát, a kommunista rezsimet, ugyanakkor intenzíven elkezd foglalkozni az apák akkor tabunak számító bűnével, a német nemzetiségiek náci múltjával. A román hatóságok persze mindent lekövetnek. A titkosrendőrség figyelteti őket, feloszlatják a csoportot, Totok például börtönbe kerül. Többen megtörnek, öngyilkosságot követnek el. Herta Müllert és férjét is többször kihallgatják, megalázzák, mígnem 1987-ben nagy nehézségek árán elhagyják az országot. "Mikor Berlinbe érkeztünk, nem tudtam, mi a különbség sírás és nevetés között. Ettől keletkezik a skizofrénia az ember fejében"- mondja Müller. Berlin is hideg lesz és visszautasító. "A tősgyökeres német írók számára én román író vagyok, és az is maradtam" - meséli Richard Wagner 2004 júniusában Láng Zsoltnak adott interjújában a Látó folyóiratban. Arra a kérdésre pedig, hogy volt-e kapcsolatuk korábban a magyarokkal, Wagner így válaszolt: "Nem. Ennek persze történelmi okai vannak. A sváboknak, ahonnan én is jövök, nem voltak jó kapcsolataik az erdélyi magyarokkal. A dualizmusban és az első világháború előtt az ún. magyarizálás igen agresszív volt, kényszerítették a gyerekeket, hogy magyarul beszéljenek, nem szabad németül beszélni!, ilyenekről mesélt nekem anyám, nagyanyám, és ezek a dolgok erősen éltek még. A kooperálás szükséges lett volna. A mi csoportunk megpróbálta, hiszen célunk volt az együttműködés. A románokkal igen, a magyarokkal nem sikerült. Mi azt tartottuk, hogy a diktatúra a legnagyobb baj, azzal kell szembeszállnunk, mégpedig egy etnikumok fölötti szövetségben, ők azt mondták, hogy mindent a magyar etnikum érdekében kell csinálniuk."
Müller hiába vándorolt ki Berlinbe tizenkétezer nyugatnémet márka fejpénzért (ennyiért adták el őt a sváb kisebbségi szervezet közvetítésével a román hatóságok), monomániásan a diktatúra maradt a témája, vagyis Románia. Bukarestben ezt némileg félreértve úgy tekintenek rá, mint Románia, a román történelem és valóság írójára (ez jól kiütközött a Nobel-díj ellentmondásos bukaresti fogadtatásában is). Herta Müller már korábbi nyilatkozataiban kellő óvatossággal utasította vissza a romániai dicséreteket: "nem Romániáról írok, az csupán a háttér, a tapasztalat. Témám a diktatúra, és benne az egyén szerepe, az, hogy hogyan viszonyul az egyes ember a hatalomhoz". Arra a kérdésre, hol lát ma Európában demokráciát veszélyeztető jeleket, totális választ ad: egész Kelet-Európában. Érdekes folytatása e szellemnek, hogy Herta Müller kritikai esszéiben erősen bírálja a nyugati demokráciákat, menekülésének színhelyére, Berlinre is úgy tekint, mint rideg, magányos világra: ebben a városban a közvetlen emberi kapcsolatok felszámolódnak, itt a szexuális kisebbségek jogait folyton összekeverik a bevándorlóproblémával.
Mért pont Herta Müller?
- kérdezik a díj kapcsán, például a The Times. Talán némi joggal gondolja a francia és az angolszász sajtó, hogy a német irodalom ismét magához ragadta a kitüntetést, ezzel diktálja az ízlést, és nem mellesleg jó üzletet csinál a szerzői jogokból. Csípős következtetések, de érthető reakciók. Románia örül, ugyanakkor kissé neheztel - irigységből: a kultúra elit diplomatái szerettek volna egy saját, hazáját nem elhagyó, románul író románt, "de ezek az íróink most elpuskázták esélyüket" nyilatkozza egyikük.
A Nobel-díj nyíltan irodalompolitikai díj, na, és akkor mi van? Herta Müller korában ezt most már tényleg nem lehet a bizottság szemére hányni: nincs sunyiság, hiszen vállaltan politikai szerző kapta. Egy rendíthetetlenül elkötelezett, aki műveit - legyenek azok bármennyire esztétizáltak - kivétel nélkül a diktatúráról írta, semmi más nem jutott eszébe, ha a demokráciában születik, írja, egészen másról szólna. Kommentárjaiban kertelés nélkül kiáll "hazája mellett", ha Románia nem lett volna a legborzasztóbb, legfagyasztóbb, leglélektelenebb diktatúra, akkor biztosan egészen másképp alakul minden. A demokráciát nem lehet összekeverni a diktatúrával, az író szerepe gyökeresen más. Az író az igazság és az emberek oldalán áll - ez az idealista szerep Herta Mülleré.
Bosszantó lehet, de a bizottság számára megint a német az aktuális; húsz évvel a temesvári forradalom és az újraegyesítés után vagyunk. A bírálók ezt másképpen látják, nyilván nekik túl sokszor volt aktuális a német kultúra az utóbbi években; sok hasonló alkatú, kifejezetten Németországban sikeres szerző kapta a kitüntetést. Ugyanezeket a megjegyzéseket Berlinben is simán megteszik, csak halkabban; Herta Müller sosem volt ajnározott, ünnepelt, futtatott szerző, inkább csak megbecsülték; szerény egyéniség, megszólalásai szimpatikusak, élesek, pontosak és ütnek, de ritkák. Visszahúzódik, leginkább a háttérből figyeli az eseményeket, nem is sodorja szél: ha beszél, megfigyelései alaposak, megfontoltak; egy kívülről érkező beleérzései inkább, mintsem egy bennfentes íróéi.
Herta Müller szövegei kivételes erővel poetizáltak. Szűk terepen mozognak, egy lokális diskurzust tesznek univerzálissá. Önéletrajzi elbeszélései a romániai falu otthontalanságáról szólnak, semmi túlzás, pátosz vagy irónia nincs benne. Elhallgatással és kifacsart szóképpel dolgozik, a nyelv az igazi terepe. Nem könnyű olvasmányok. Nem is elég divatosak, sem nem humorosak, még csak nem is hoznak elég adatot vagy információt; parabolaszerűek. A nyelv írja őket. Éppen ez a kulcs: a szerző beleérző képességét igazán nagy nyelvi teljesítményre tudja váltani, kevés ilyen kimért író akad manapság; olyasmit szoktak rájuk mondani, hogy hitelesek, autentikusak, eredetiek - ódivatú szavak.
Érdekes adalék talán, hogy a szerző kifejezetten nem feminista. Többen leírták mégis a díj kapcsán, hogy a feminista lobbi tolta be őt Stockholmba. Tudomásom szerint soha, egyetlen esszéjében nem reflektálta a női írói szerepet, figyelme pontosabb, mindig az "ember" szót használja. Bár hozzá kell tenni, hogy elbeszéléseinek főszereplői gyakran kiszolgáltatott nők, többnyire kamaszlányok, akiket épp saját, sváb közösségük kezel szexuális tárgyként. Fiatal nők, akikre a város és a hatalom kiveti hálóját, és addig nyúzza őket, míg lemondanak intellektuális közlendőjükről. E szigorú és kegyetlen tradíciót és a román titkosszolgálat brutalitását megjelenítő szövegeiben rendre felbukkan tehát a naiv kislány és a boldogtalan asszony figurája; meztelen alakok, teljesen elidegenedve a szülőföldjüktől.
A "Lélegzethinta" és a Securitate
Talán kevesen tudják, de Herta Müller két olyan jelentős írást is publikált 2009 nyarán, ami megítélésem szerint döntőnek bizonyulhatott a díjosztáskor. (A svéd akadémián tényleg nem jelenthetett nehézséget a nyelv, állítólag a bizottság tagjai alig néhány kivétellel olvasnak németül.) Az első publikáció roppant kínos és nagy vitát váltott ki, pedig semmi újdonság nincs benne, legalábbis olyasmi, amit ne mondott volna el korábban a szerző. A cikk a Die Zeit hetilap július 27-i számában jelent meg (http://www.zeit.de/2009/31/Securitate) A Securitate még mindig dolgozik címmel. Herta Müller szerint a Securitate régi állománya újra aktív, az SRI (Román Információszolgálat) negyven százalékban régi szekus ügynökeit foglalkoztatja, és manipulálja a régi aktákat. Az írónő neuralgikus precizitással adatolja, hogyan követték őt a hetvenes évektől, és hogy kapcsolták le tavaly egyik bukaresti látogatásakor. A román archívumból kikért személyes anyagából milyen, korábban létező megfigyelési adatokat töröltek. Írása komoly visszhangot váltott ki, de nem azért, amit a diktatúráról írt, hanem amivel az egykori nyugatnémet és a mai (BND - Német Szövetségi Információszolgálat) hatóságokat vádolja. Amikor ugyanis a németek a nyolcvanas évek közepén kivásárolták az erdélyi szászokat és svábokat, intenzíven együttműködtek a román titkosszolgálattal, a Securitatéval. Partnerük az otthon és Romániában is tevékenykedő, népi alapon szerveződő Landsmannschaftok voltak, tehát a sváb nemzetiségi szervezetek besúgói hálózatát használták a kimenekítésre. Az összekötő embereket aztán a Német Köztársaságban megjutalmazták, esetleg Romániában is különös előnyökhöz juttatták, vagy ami még rémesebb, "nyugdíjas" besúgóként tovább foglalkoztatják. Egy demokratikus parlament finanszírozta a román titkosszolgálatokat, élteti és újra életre kelti a múltat, ahelyett, hogy átvizsgálná, mi történt. Herta Müller általánosan kijelenti: soha, senki nem vonta felelősségre a Securitate ügynökeit, Németország pedig nemhogy kezdeményezte volna a felelősök megnevezését, inkább támogatta, titkolta a szervezet működését. Végül személyes érintettségével fejezi be a cikket: úgy, mint "Cristina", akinek aktája nincs lezárva, mert ma is megfigyelik, lehallgatják, ügynököket küldenek rá, és zaklatják. Meddig lesz ez még így? - kérdezi a cikk végén felháborodottan.
Herta Müller tántoríthatatlan. 2008. július 28-án is volt egy akciója, mely komoly visszhangot váltott ki. A német sajtóban megjelent nyílt levelében tiltakozott két román kolléga meghívása ellen, akiket a román kulturális követség szerinte rosszul választott ki a berlini nyári akadémia vezetésére, hiszen mindketten együttműködtek a diktatúrában a titkosszolgálatokkal. Az egyik a sokáig Budapesten oktató Sorin Antohi, a CEU egykori professzora, a másik a híres Paul Celan-kutató, a Jasüi Egyetem tanára, Andrei Corbea Hoisie. Őt a német akadémiai csereprogram, a DAAD díszdoktori címmel is kitüntette pár éve. Keserű tények.
Ünnepelni valakit, aki feketén látja a világot, és ezen nem fog változtatni, mert meggyőződése, hogy üldözik, némileg paradox helyzet, ezért van most zavarban Herta Müller, mikor kitüntetik. Pedig a német irodalom már szeptemberben ünnepelte őt, hiszen az Atemschaukel (szó szerinti fordításban: Lélegzethinta) című regény kijött a nyomdából, és azonnal sikert aratott, a Német Irodalom Díjának várományosa lett. A kritika nagyobbrészt csodálattal fogadta a nyelvi bravúrral megírt lágerregényt. Joggal, hiszen Herta Müller eddigi legnagyobb vállalkozása a könyv, ahol elszakad korábbi, szűk életrajzi terepétől, és némiképp parabolisztikusabb távlatot teremt: egy fiatal német katona deportálását írja meg, 1945 után, Romániából a Szovjetunióba (1945. január 15., hajnali három óra - vége a háborúnak, megkezdődik az etnikai tisztogatás). A regény intenzív, drámai nyelven, egyes szám első személyben beszéli el a megrázó és felkavaró eseményeket némileg a Sorstalanság narratív technikájára és elbeszélői hangjára támaszkodva, de említhetnénk még Varlam Salamov munkáit is mint elődöket. Nem egészen az írónő saját érdeme a kötet, ezt mindig hangsúlyozza: szebeni költő barátja és munkatársa, Oscar Pastior életét vette alapul. Pastior szász nemzetiségiként megjárta a szovjet táborokat, de ezekről az évekről következetesen hallgatott. Beszélgetéseik közben Müller rengeteg anyagot gyűjtött, aztán a közös ukrajnai látogatásból és Pastior elbeszéléseiből építette fel regényét. A költő barát a könyv írása közben elhunyt, így a munka intenzív gyászmunkává érett.
*
Végére hagytam a személyest. Tavasszal volt szerencsém együtt szerepelni vele Berlinben, kelet-európai írónőket hívtak, a fiatalok persze a női identitásról beszéltek, testről, városokról, szubkultúrákról, összevissza. Kerestük a nyelvet, csetlettünk-botlottunk, nem beszéltünk sem elég következetesen, sem elég világosan arról, mi a célunk az írással, hát ez volna az írói témánk, dadogás, csapongás, de az szenvedélyesen. Szerencsére volt két kivétel, két kivételesen erős személyiség, akik megmentették a helyzetet. Mikor felolvastak, csend lett a teremben, hangos lélegzet és libabőrözés, pedig semmi különös nem történt, csak mindkét szövegben egy kisemmizett, elhagyott zsákfalu rühesen szegény nagymamája elevenedett meg, a kommunizmus keserű végórái: Szvetlana Alekszejevics belorusz írónő és Herta Müller ültek a színpadon.
