A fülszöveg "hátborzongató történeteket" ígér, és igaza van, az olvasót borzongás fogja el. Csakhogy ez a borzongás nem élményből fakad, izgató bizsergésből, még csak nem is jóleső lúdbőrözés vagy az elbeszélések világában megjelenő hősök iránt érzett szánalom, még ha az elbeszélő mindenáron ezt is szeretné; inkább kínos nevetés, értetlenség és kifakadás: nem, így nem lehet látni és láttatni. Miért ilyen direkt és szánalmas, kifigurázott és vázlatos minden? A világ valóban papírra íródott?
Márton kötetében több orvos is szerepel. Egyikük a gazdag, ám mégis lerongyolódott arc, Baktay Géza, akinek magánrendelője van, ő a Minden bizonynyal című elbeszélésben jelentkezik. Nagyjából mindegyik írásnak a hőse hozzá hasonlít, keserű, küszködő, kissé boldogtalan, elfuserált alakok, mintha a szocializmus utolsó, hivatalos fehérköpenyes időcsőszei volnának. De ami még furcsább, hogy már akkor is azok, ha fiatal kamaszok, mint a címadó történetben a tehetséges Bazsinka Jenő. Õ írónak készül, de mi már előre tudjuk, hogy ez rossz kísérlet a részéről, környezete nem fogadja be remek, visszataszító novelláit, olvasói sírva fakadnak.
A történetek előzményei tehát a szocializmus időszakára tehetők, a figurák akkor születtek és nevelkedtek, ennek egyenes következménye, hogy később is magukban hordozzák a rossz beidegződéseket. Van köztük pártember, de van ellenzéki is, a kettő összemosódik, hiszen a narrátor szerint a végén (a rendszerváltozás után) úgyis boldogtalanok lesznek mindketten. Ez a fajta összemosás minimum vitatható, hiszen a rendszerváltozás lassan húsz évvel ezelőtt volt, ezekben a novellákban - melyeket a kiadó, nem elég precízen, mai történeteknek nevez - meg mintha még egyáltalán nem volna vége a szocialista rendszernek, illetve értem, hogy ez narrátori láttatás kérdése, mégsem gondolom, hogy egyenes (és egyetlen lehetséges) következménye volna az elmúlt rendszernek a figurák paranoid viselkedése, a lerongyolódott külső, a riasztó magány és az elfuserált magánélet. Keserű válást, egy nő rossz külsejét vagy egy boldogtalan dugást túl könnyedén vezet le a szocializmus ironikus kritikájával. Márpedig ez tendencia, Márton könyvében újra és újra itt lyukadunk ki.
Vannak kedves szövegek a gyűjteményben (Rabosítás, Zoli és az emberi nagyság), kiválóan megírt részletek, epizódok, narrátori játék, ahol az elbeszélő fényképezőgépként lépked jelenetről jelenetre. De sokszor ezek is inkább öncélú részletek maradtak, mert nem viszik tovább a cselekményt; túlságosan bűvészkedőnek látom a beszélő fontoskodását, összességében túlírtnak a művek többségét, a könyv tehát nehezen képes feszült és jól követhető dialógusba lépni a saját szándéka szerint megírandó "mai magyar hétköznapokkal".
A szövegek jó része megformált, megkomponált, tehát a felszínen kifogástalan minőségű irodalom. Több szálon futó cselekményeket látunk, elutazunk Európa városaiba: Amszterdam, Hamburg, Milánó, Bécs. Budapesten vagyunk, a budai hegyekben, moziban, HÉV-megállóban ácsorgunk, egy orvosi rendelőben fekszünk meztelenül. Fiatal lányként kint rekedünk Olaszországban, Velencében, kamaszok vagyunk, és egy iskola tornatermében olvasunk, ahelyett, hogy sportolnánk. Aztán jönnek a bökkenők. A kifogástalanság kimódoltságra vált, Márton nyelvi eszközei már nem követik precízen az elbeszélt eseményeket, a novella zavaros lesz, a szálak pedig sehová sem vezetnek, gyakran az értelmezhető lezárás is elmarad. Több váratlan dolog történik az elbeszélésekben, de túlontúl szándékolt a váratlanság is, aminek egyszerűen semmi következménye. Jó példa erre A regényhősnő mégsem tér haza című novella vége, itt mintha telítődött volna az író ötlettáskája, látszólag dúskál saját műve lezárásának lehetséges variációiban, hosszú zárlatában számtalan megoldást kínál, mégis elunom. A jó ötlet hiányzik.
Alapvető problémám, hogy nem hiszem el, hogy a történetek az én szemem láttára is megeshettek volna, vagy ha igen, akkor egész más véleményt formálnék róluk, mondjuk úgy, mint az a bizonyos ásítozó "barát", aki unja az író történeteit a Nirvánában (remélem, értem Márton öniróniáját!). Persze megkapja a magáét. Saját válóperes ügyvédnőjét, dr. Dékány Brigittát adják neki, egy csúnya nőt. Idézném a történet végét: "Szilánki arra döbbent rá dr. Dékány Brigitta vadonatúj, kényelmes ágyában (te berendezed a jövődet, mi csak a választékot adjuk hozzá!), hogy nem ő baszik, hanem őt basszák." Márton László izgalmasabb pillanatai közé tartozik az úgynevezett "barátok" beemelése az elbeszélés terébe. "Barátom" - csak így nevezi őt - azonban nagyjából a senki/valaki/bárki metaforája, vagyis a végén neki sincs jelentősége. Nem beszélve arról, hogy az idézett mondat sajnos valami mást is jól illusztrál: az író (narrátor?) igencsak sajátos "humorát", ami enyhén szólva visszavesz a szöveg erejéből.
Márton László bevett szerző, csiszolt elbeszélője a kortárs magyar irodalomnak. Jelentős könyveket írt, fordít, fontos tanulmányokat közöl, ezekért számos díjat kapott; igaz, korábbi művei nem mai történetek voltak, hanem a történelem papírlapjai (például a Testvériség I-III., Árnyas főutca, Minerva búvóhelye). Ebben a könyvében számomra idegen világ tárult fel, "a mai történetek" csak üres hívószavak a címlapon, az írói munka arányokat téveszt, mert a narrátori instrukció mindig egy hajszállal több a kelleténél, a humor pedig több esetben mellészalad (lásd az ugató Isa-bell; Tessék, fű! Fű, de rossz!; Kisújszállás - Kisujj! Szállás! párhuzamokat, az egykori, Nyugati pályaudvar melletti Skála összekeverését a "Milánói Skálával" és így tovább).
Végezetül, annak ellenére, hogy Mártonnak rengeteg szereplője van, sok karakterrel dolgozik, az ember mégis hiánycikk. Az ember csupán pálcika és tollvonás. Fantázianév, mondjuk Norbi, mint az utolsó történetben, semmi különös. Akkor meg miért van itt? Olvasás közben egyáltalán nem éreztem emberszagot, kivéve Bancsilla Ancsurkáét, az undorítóan bűzlő nevelőnőét, az ő története tényleg felkavart, de csak azért, mert rettentő igazságtalanul bánik vele az író. Az a művészet, amely így lecsupaszítja figuráit és eltávolítja az olvasóját, a távolságot pedig nem váltja ki az irodalom egyéb eszközeivel, számomra nem tud relevánsan megszólalni.
Jelenkor, 2008, 360 oldal, 2900 Ft
