Az ég kék - sajnos jobb jelzője nincs, max. az, hogy szürke, mert olyan vakító fényű, száraz hőség uralkodik a Dél-Alföldön, hogy semmit sem lehet látni. Pontosabban: a semmit látni, alig történik valami; pattanásig feszült a légkör, mégsem durran. Nagyjából így lehetne körbeírni ezt a különben igen izgalmas könyvet. Egy német írta, Battonyáról szól. Hogy kizárólag állóképekben gondolkodik a szerző, azért a környék felel, mindent, amit ott talált és amibe beleélte magát; ő ilyennek lát (minket). Fülledtség és mozdulatlanság honol, amit az emberek feleslegesen heves természete még inkább állandósít.
Ha szél fúj, akkor jön egy kis dinnyeillat, de hamarosan hagymalehelet és mocsárszag terjeng a levegőben. Közhelyek, mindig ugyanazok, ugyanúgy. Anti, Hannanő, Kriszti, az Új Nő, hagymások, pávatartók, Laci bácsi és a Kozákfiúk: ők a táj lakói. Munkanélküliek, vállalkozók; szobáztatnak, kocsmáznak, autóznak, markecolnak. Üdülő, mondja a szerző rájuk, elég ironikusan. A kötet elbeszélései mind nyáron játszódnak. Ez az évszak elég látványosan változatlan ahhoz, hogy elmesélje a narrátor, szerinte hogyan laknak az ország déli szegletében. "vatosan teszi: arra sosem tér ki, hogy figurái boldogtalanok volnának, inkább csak túlozva érzékelteti semmittevésüket és a sorsszerűséget - ebből pedig a legrosszabbra lehet következtetni. Szerencsére a szerzőnek van humora. Kinsky szereti a figuráit, költészetet lehel rájuk, minden mozdulatukat figyeli, nyelvi bravúrokat tulajdonít nekik. Persze lehet, csak azért teszi, hogy leplezze: fogalma sincs, mit miért csinálnak úgy - és ha rosszul csináltak valamit, miért ismétlik meg (százszor és ezerszer).
Az Üdülő egy folyóparton terül el. Szerelem, család, pénz, ilyenek körül forog a világa. Házasság, válás, alkoholizmus, szegénység, önzés, irigység tölti ki. Mindenki jót akar, de mindig minden rosszul sül el. Az üdülőben a pihenés ugyanolyan foglalatosság, mint a munka a kisvárosban. Na, egy németnek nincs is ennél izgalmasabb, rögtön fikciót kovácsol belőle. Esther Kinsky szókamerája rögzít néhány momentumot, a szerző érdekes epizódokról számol be, de kizárólag leírásokkal dolgozik. Könyve számomra nem regény, mint azt az alcím erőlteti; sokkal inkább mozaikdarabokból építkező novellafüzér.
Esther Kinsky Berlinből érkezett Battonyára. Körülbelül öt éve lehetett, mikor a vámosok feltartották; egy zsákpályaudvaron rekedt, aztán alvóhelyet keresett éjszakára, másnap végül nem ment tovább Szerbiába és Romániába. Azóta két regényt írt a tapasztalatairól: az első az Üdülő (Banatsko címmel év elején jelent meg a második regény, de ez egyelőre csak németül olvasható.) Mindkét kötetet lenyűgözve fogadta a kritika. Elsősorban Kinsky poétikus nyelvezetét és egzotikus témáját méltatják, ami persze nem más, mint a magyar puszta nyomasztó atmoszférája, a tehetetlenség kelet-európai romantikája. Ami odakint különös, egyedi hangulatként érvényesül, nálunk tradíció. Sűrű, telített képek, szokatlan jelzők, szűkszavúság, szépen fűzött motívumháló és balladai építkezés jellemzi a szöveget. Kinsky szóalkotásai és távolságtartó iróniája, mely az időtlenséget érzékelteti és a tragikusba fordul, a magyar prózahagyomány - különösen a novella - sajátja. Az írónő maga is többször hivatkozik Krasznahorkaira, könyvét pedig Darvasi László-idézet (és -utószó is) zárja.
Az Üdülő tehát költői próza: erős képi nyelven beszél. A fordítás nagyon jól visszaadja ezt a metaforikus beszédet. Szinte kifogyhatatlanul sorjáznak a mozdulatlan táj ütős hasonlatai, jók a körbeírások, a lehangoltság koncentrált képei pedig egész bekezdéseket tesznek ki - a történet jól le is marad. Ez volna a puszta poézise. Kinskynél kiszáradt folyó, mely egy esőtlen nyáron nem telik meg vízzel. Egy évszázaddal ezelőtt Thomas Mann is erre hegyezte ki látogatásait. A német szellemet mindig lázba hozta az alföldi semmi, a sivár unalom izgalma, illata és bűze. Kinsky többször megemlíti, hogy olyan tájról ír, amelyen nincs semmi, például nem látni árnyékokat, mert hiányzik az a valami, aminek körvonalai volnának. "A forróság megtörte a tájat, mondják az emberek, megtörte, mint egy öreg diót, és most minden szárazon, szanaszét hever. Ahol régen lomb borult a föld és a víz határa fölé, most a folyó csupasz medre látszik. Porföld, ami lassan sárföldbe ment át, a szennyvízcsövekből, melyek máskor a víz tükre alá rejtve ontották a folyóba a város váladékát, most bűzvíz csordogál. (...) Alig akadt ebben a kánikulaévben valaki, aki ne ütött volna agyon egy patkányt, a nyár álmos szomjúsága az agyonütött patkányok vékonyka vércseppjei utáni vággyá változott, de minden megölt állat helyébe ott termett temérdek másik, kihívásul az agyonütő kéz számára."
Esther Kinsky hasonló utat járt be, mint egyik hőse, a betelepült Új Nő, aki Antal felesége lesz; idegen, gyanús alak. Megérkezik, vesz egy házat, felújítja, aztán beköltözik. Közben igyekszik megtanulni a szomszédai nyelvét, hogy elvegyülhessen. Kinsky is törekedett pontosan megérteni, milyen lehet örökre itt élni. Kicsit sajnálom, hogy németül írta meg végül a regényét, de ez sem baj, mert Tankó Tímea fordítása finoman érzékelteti az idegen nyelvét. Kinsky csemege a magyar olvasónak. De azért kár, hogy még mindig a puszta a jelünk.
Fordította: Tankó Tímea. Scolar, 2010, 110 oldal, 2450 Ft
