Talán nem árulok el titkot, ha elmondom: a hős mamó meghal a regény végén. Szigorú, kegyetlen, szagos kötényű ez a nagymama, akihez nem volt jó odabújni, de akinek kíméletlen nevelési módszere mindvégig összecseng a falu gunyoros világával és a gyönyörű falusi világ gazdag nyelvével. Csupa ellentmondás a könyv, és ez a legnagyobb erénye. Nem is az árvaság (elcsépelt írói témája), hanem a gonosz mamónak a halála lesz megrendítően tragikus: "Sanyi bácsi a csutakról felállva hozzám szólt: kicsi leánykám, nagyanyád meghalt, csodálkoztam, hogy hát ezt is lehet mondani? Akkor nem nyitja ki már a szemét, pedig neki dolga, hogy velem legyen. Sírtam aztán a csutakon, Sanyi bácsi rátette kezét a fejemre, a könnyek miatt a tyúkokat nagyon érdekesnek láttam, majd előttem röpült mamó, ment fölfele, mint az eső, csak vissza, ment a hasas szatyorral, kontya átúszta a felhőket."
A történet úgy kezdődik, hogy egy kislány árván marad. Megszületik, meghal az anyja, s mikor kezdi már érteni a világot, ismeri a szavakat, s azt is tudja, mit jelentenek, mikor képes arról mesélni, ami vele történik, s csak úgy jönnek a jó mondatok és az igazságok a fejéből, meghal a nagyanyja is. Ezt meséli el Máté Angi első regénye, nem akármilyen módon, fantasztikus nyelvi erővel és elemi írói tehetséggel. Az idei év igazi felfedezése számomra ez a kötet: elsőrangú mű. (De mivel egy kisebb kolozsvári kiadónál jelent meg, félő, hogy elvész a könyvsikerek sűrűjében.)
Máté Angi 1971-ben született Vajdahunyadon, tudom meg a fülszövegből, meséiért megkapta az Aranyvackor-díjat 2009-ben, ez az első önálló kötete. Lackfi János ajánlja az olvasóknak: "Sok jó könyv jelenik meg manapság, ám ritka az olyan, amelynek a helye előre ott állna kitöltetlenül a magyar irodalom polcán". Nem kedvelem a túlzó és üres könyvfüleket, de mikor elolvastam a száztizenhét oldalas regényt, teljesen jogosnak tartottam Lackfi kijelentését: Máté Angi hangja eddig nem volt meg a magyar irodalomban.
Ez a regény nyelvművészet. A Mamó elbeszélője egy árva kislány, akinek magának kell megtalálnia a szavakat, és magának (magában) kell elmagyaráznia a világ eseményeit. Mivel mamó bezárja őt a házba, és a temetőn kívül sehová sem megy vele bámészkodni, a lány folyton kutatja, keresi, űzi "az igazat", miközben a megértés és az elmondás (lehetősége) közti szakadék szélén áll. A szavak zsonglőrévé válik, mert elkeseredetten kíváncsi. A nyelv játszik vele, ő néha enged ennek a játéknak humoros, szellemes és ízes mondatokat rakosgat egymás mellé, de uralni sosem tudja, minthogy megismerése is folyton kudarcot vall. Ennek a rácsodálkozó, de korántsem naiv beszédnek van modora; a humor, a nyelvi csavarok és a grammatikai invenció hihetetlen gazdagsága telíti a könyv hangját. Irodalmi elődöket persze gyorsan találni, elég a közelmúltban kotorászni: mamó alakja Ágota Kristóf Nagy Füzetének nagymamája, aki boszorkányos gúnnyal kezeli unokáit; a "szukafattyak" azért küzdenek, hogy túljárjanak a banya eszén, vagyis megfelelő ismeretet szerezzenek a világról, hogy védekezhessenek. Az árván maradt unokalány Dragomán György A fehér királyának álnaiv gyermeke is lehetne, a felnőtt (író) azért teremti őt, hogy alulnézetből mondhasson ki olyan evidens igazságtalanságokat, melyek a cinikus felnőtt szájából infantilizmusok volnának. Mamó csúnya, dühös, ápolatlan, kiabál és büntet, de meseszerű házikóban él. Ver. Télen fagy és éhezés van nála, anyák napján pedig büntetések. "Arról sem tudtam, hogy hogyan igaz: mekkora haja van mamónak, sosem láttam lobogtatni, azért néha elképzeltem, hogy csak úgy oda van tűzve egy fészek vagy gereblyélt szárazság a fejére."
Máté Angi kötetének különlegessége, hogy fotográfiák is láthatók benne. A kis alakú, régi, fekete-fehér képek (feltehetőleg talált album darabjai) nincsenek közvetlen kapcsolatban a történetekkel, inkább csak a töredékekben feltáruló emlékezet egészének ábrázolhatatlanságát utánozzák. Homályos fotográfiákról van szó, olyan beállításokról, melyeket jól ismerünk a fényképezés konvenciójából. Ellenben mindig valami olyat jelentenek, amit az elbeszélő is megpróbál körülírni, elmondani és felidézni. (W. G. Sebald Kivándoroltak és Austerlitz című regényeiben használta így a képeket.) A fényképezés és az emlékezés inverz kapcsolatára a szövegben is gyakran találunk utalásokat: "Az én anyám erős volt. Van egy fényképem róla. Egészen felnőtt voltam, amikor a kezembe került. Már annyira nagy voltam, és nagy volt bennem a felejtés, hogy nem is tudtam, engedjem-e, hogy ez a kép legyen az anyám. Mert semmi kép nem élt bennem."
Mikor mamó meghal a végén, unokája éppen a tyúkok közt guggol. Megtudja a hírt, sír és a könynyektől elgörbül szeme előtt a világ, a tárgyak kontúrjukat vesztik. Az utolsó előtti oldalon vagyunk: valóban, a képen egy kislány guggol a fűben, hajában masni, testén fürdődressz. Inkább mosolyog, vidám, holott a mozdulata az elmúlással szembesít. Értelme persze csak akkor lesz az egésznek, ha a Nőtt a hajam, már vissza című utolsó novellával olvassuk (nézzük?) össze; hiszen mikor mamó meghal, végre lehet hajat növeszteni; mikor mamó elmegy, a kislányból nagylány lesz. Vagyis elég sokat tud már ahhoz, hogy amikor azt csámcsogják a faluban, "kicsi árva", pontosan tudja, hogy őrá gondolnak. Õt jelölik meg az álszent részvéttel. Hát így végződik Máté Angi leleményes, ízes és szagos nyelven írt regénye. Így pedig elkezdődik: "Jó ideig úgy hittem, vannak, akik nagyanyától születnek, vannak, akik anyától, innen vagy onnan. Magamról azt, hogy nekem csak nagyanyám van, vele élek a kék házban, tőle nő a hajam, és ő csinálja a tejet." Haj és halál, talán e két szó lehetne a kulcs ehhez a megrendítő, fanyar történethez.
Koinónia Kiadó, 2009, 117 oldal, 2400 Ft
