Portrét tart a kezében az olvasó, egy máramarosi emberről szólót, akinek öt neve van. Szász János: "Bolond" Balla János (falujában kapta a jelzőt), Magyar (a románok nevezik így, mert sírva vigad), Tarzan (életmódja okán nyerte ezt a nevet a vadászoktól), "om de fier", azt jelenti, ezermester (a fűrészüzemben akasztották rá, mert bármit meg tud javítani összehordott alkatrészekből).
Szülőfalujának, Domokosnak közösségétől János tehát öt nevet kapott, mégis kívülálló. Önszántából hagyta el a communitast, ahogy ő mondja, a "szabadságot" választotta a család és a kötelező gazdálkodás helyett, földet sem hagytak rá vagyontalan, periférián élő szülei, úgyhogy nem is lett volna mit megművelnie. Szerelői munkája mellett könyveket olvas, megmássza a közeli Cibles vulkáni csúcsait, vadászik, gyűjtöget; János fákat, mókust, nyusztot, görényt és peléket "nevel" (hagy szabadon élni), tavasztól figyeli a császármadarat, télen pedig évek óta éhezik. Tarzan - szól az antropológus értelmezése - "szülei periferikus helyzetének újratermelője", a falu "hűtlen asszimilánsa", olyan autodidakta értelmiségi bolond, aki idegenekkel és románokkal barátkozik, ahelyett, hogy gazdálkodna, ráadásul nincs felesége. Ehhez jön, hogy Nagyszebenben járt iskolába, sok tekintetben tehát magára vette az ottani szász viselkedést. De az igazi unikum, hogy Szász János író.
Egy bolond ember nehezen kerüli el az utazó figyelmét. Biczó Gábor, a kötet szerzője és Gulyás Gyula, a könyvhöz szervesen tartozó DVD képeinek és filmfelvételeinek a készítője 1996 nyarán a szerencsés véletlennek köszönhetően ismerkedett össze Jánossal. A Miskolci Egyetem Antropológia Tanszékének oktatói terepmunkára mentek Erdélybe, helyszínek után kutatva vetődtek el az ezerfős Domokosra, a Máramaros megyében fekvő Láposi-medence egyetlen
magyar nyelvű és nemzetiségű,
református falujába. A helység Nagybányától pár tíz kilométerre található, Magyarlápos mellett, beékelődve a szomszédos román falvak közé. Antropológusnak kincsesbánya: mezőgazdasággal foglalkoznak a lakosok, de már nem egészen, elindult ugyan a nemzetiségi keveredés, de a régiek eléggé ódzkodnak tőle, szeretnek a saját fajtájukkal egybekelni, az idősebbek szigorúan vallásosak, ám a fiatalok a városba vágynak, Bukarestbe, Kolozsvárra indulnak munkát keresni, számítógépeznek. Számos vegyes házasság köttetik, nagy az elvándorlás, ennek ellenére még mindig sok archaikus hagyományőrző elem található az emberek életmódjában. Nyilvánvaló, hogy a legérdekesebb megfigyelési pontok a környező román többséggel kialakított új együttélési technikák - vagyis az asszimiláció bonyolult problémája hevert az úton a kutatók előtt.
Már csak az a kérdés, milyen legyen a leírás? Hogyan lehet bemutatni egy ilyen eldugott, sűrűn értelmezhető kelet-európai pontot? Biczó Gábor kötete különleges, a magyar irodalomban eddig nem létező utat választott, amikor a falu rezisztens személyiségét, a bolondnak becézett embert állította a középpontba. Elég volt neki egy mintafigura, mert ahogy írja a szerző, ebben a "bolondban" benne van a biográfia, az identitás, az attitűd, a mentalitás és az intenció, tehát egy kész antropológiai szempontrendszer, mely könnyedén értelmezői mátrixszá alakítható. A könyv nagyon jól működik, szervesek a fogalmak, és jól illeszkednek a tárgyhoz a szempontok is, ráadásul olvasmányos. Biczó hozzáállása progresszív attitűd, mondhatni természetes, mert nem a klasszikus kérdezési mód érdekelte, nem készített kérdőíves interjúkat, kerülte a statisztikát, és nem is a résztvevő-megfigyelő lesállásában kuksolt mikrofonpuskájával. A személyiség egzisztenciális önkifejezése érdekelte, a beszélgetés, a dialógus és az írás reflektált módja vezette be őt János tényleges életébe.
Már az első látogatás alkalmával felfigyeltünk a falu kivételes személyiségére - írja Biczó Gábor -, innen datálható az évek folyamán egyre jobban elmélyülő kapcsolatunk, a mintegy tíz évig folytatott közös beszélgetések és vándorolások. A központi alak személyiségrajza és a kötet szerkezete is igen különös. Az évek során gyűjtött anyagból és Biczó saját utólagos kommentárjaiból áll össze. Biográfiaként is olvasható a munka, ugyanakkor a mű felét Szász János saját szövegei, elbeszélései teszik ki, ezenkívül találhatunk róla képsorozatokat. Dallos Csaba, a tipográfiai szerkesztő ügyesen két részre bontotta a terepről nyert anyagot: az első, vagyis a bal oldalon olvashatók a kutató kommentárjai. Hol érdekesen értelmező, hol még kissé okoskodó fejtegetések ezek. Egy újfajta személyiségtudomány igyekszik kibontakozni, éppen a járni tanulás fázisában, éles, deklaráló mondatokkal, megvilágító erejű szemléletmóddal, néha még túlságosan kötött, merev formulákban fogalmazva. A másik oldalon Szász János saját írásait olvashatjuk, letisztázva, megszerkesztve. Üdítően naiv, szellemes történetekről van szó, ahol a laikus szerző saját környezetének pontos szemtanúja, mégis ügyesen használ képeket, motívumokat rendez egybe, sőt elbeszélői módokat talál ki. Állandó és éles vitát folytat környezetével, küzd a maradiság, a közhelyek ellen, érthető igényt formál az önkifejezésre, ugyanakkor elemi erővel számol be éhségéről, magányáról és kirekesztettségéről. Írásai jól illeszkedő láncszemek, visszanevet belőlük a választott sors furcsa fintora: hol a melankólia, a düh és az elvágyódás jellemzi a beszélőt, hol pedig az új otthon elfogadása, a természeti környezet és a táj vegytiszta szeretete: a belenyugvás.
A kommentárból megtudjuk, hogy mikor János elhatározta, hogy végleg kivonul a domokosi közösségből, faházat épített magának a közeli dombokon. A falakon könyvespolc látható, a ház nagy részét természettudományos gyűjteménye (múzeuma) és könyvtára teszi ki. Könyvek: lexikonok, szépirodalom és filozófia (Balzac, Ady, Radnóti és Kant, Nietzsche). Elsősorban persze román nyelvű kötetek, János mégis magyarul ír. Itt áll az asztalon az írógépe is, ezen a 12 négyzetméteren dolgozik, 600 oldalnyi kézirata van. A falon példaképei, vadászok és nyomkeresők, a mezők inges, csizmás Hemingwayei, rumosüveg nélküli szegénységben.
Biczó Gábor igyekszik mindent érintetlenül átadni. Jelentős erénye a kötetnek, hogy nem találkozunk benne a rosszízű kelet-európai nosztalgiával, sem agresszív követelőzéssel. Hiányzik az Erdély-mítosz és
az autonóm társadalom hamis konstrukciója,
vagyis nincs semmilyen utalás az utóbbi két évtizedben történtek visszafordíthatóságára. A kultúra itt adottnak vett tények halmaza, viselkedésformák megértése, elutasítása és/vagy elfogadása. János életében (példázatában) amúgy egész egyszerűen nincs helye a spekulatív ideológiának, a "magamutogató szupervacakok", a mai városi emberek és a média gyerekei is csak gyenge ellenpontok a hegyekben lakó, kivonuló ember számára. János egészen egyszerűen csak öntörvényű ember, semmilyen kötődés vagy kényszer átvételére és elfogadására nem képes, mások szavait és gondolatait folyton szűri, ugyanakkor senkit sem bánt életformájával. Ebből következik, hogy a kötet kutató módszertana a magyarság szempontjából új irányt vesz: az asszimilációt vizsgálja, nem a disszimilációt. Vagyis Biczó Gábort a kívülálló személy beilleszkedési zavara, új társai, és az ezzel járó kulturális nyitottsága, tudatos (reflektált) szerepvállalása érdekli. A könyv végkövetkeztetésében a beilleszkedés hiánya így lesz fonák érv, mert a "bolondlét" előremutató attitűddé válik. A magyar- román-szász együttélés problémáját sem az idegenségtapasztalat fenntartásával zárja le, hanem e tapasztalat megszüntetésével, illetve az elszigetelt közösségi autonómia fenntartásának érdektelenségével.
Végül nagyon szimpatikus, ahogy a Csillagok vándora tagadja a magas irodalmat. Biczó végig azt sugallja, hogy számára nincs különbség irodalmi és antropológiai szöveg között, az írás tekintetében a hivatásos szépirodalmi szerzők és Szász János között sem szívesen döntene. Valami olyasmit nyújt át, ami visszavisz minket egy régi alapproblémához: az ismeretlen ember szólásszabadságához. Kelet-Európa egyik legszegényebb tájegységén vagyunk, mégsem a halálról vagy a kilátástalanságról, egy unalomig ismételt pesszimizmusról szólnak ezek a szövegek. Elemi, ha úgy tetszik, egzisztenciális, testi problémák kerülnek a felszínre, izgalmas mentalitás köntösébe bújtatva. Az olvasó maga is szerencsés, aki így nyomkeresővé válhat, rátalálhat valakire. Bolond Balla János tulajdonképpen semmiben sem különbözik egy jó regényfigurától. Valakinek meg kellett őt írni, valakinek ki kellett őt adni.
Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézet, Miskolc, 2008, 276 oldal + DVD
