Urfi Péter

Az MSZP közleményben reagált volna tegnapi cikkünkre Orbán Ráhel és férje festményvásárlásáról. De az állami hírügynökség megvédi T. István személyiségi jogait. Bármi áron.

Az aukción Orbán Ráhel szakértői tanácsokkal segítette férjét, aki láthatóan nem csak a közbeszerzéseken boldogul jól. Íme, a saját lábán álló házaspár új szerzeményei!

Nem csak a gyászról szól az új kötete, mondja az Akkezdet Phiaiból vagy éppen a Krétakör és Mohácsi János színpadáról ismerős szerző, akivel családról és politikáról is beszélgettünk.

Vasárnap fekete szalaggal emlékeznek Tamásra, aki tolószékben is teljesítette a maratont.

A régebben Sárkányünnepként ismert rendezvény jó eséllyel a legizgalmasabb fesztivál az országban, amiből még mindig bármi lehet. Megválthatja az egész falut, vagy beleállhat az ugarba.

A Széchenyi-díjas esztéta, az ELTE professzora visszautasította Orbán Viktor vacsorameghívását, ami kiváló alkalomnak bizonyult, hogy beszélgessünk hatalom és művészek viszonyáról, a konszolidáció esélyeiről és a jóra való rettenetes kísértésről.

Fotósunk követett egy csoportot, akik inkább bujkáltak, és inkább gyalogoltak volna Budapestig, és inkább bízták volna az életüket embercsempészekre, mint a magyar államra.

A magyar olvasó alig tudhat többet annál, mint hogy az újcirkuszban nincsenek állatok, de van valami történet. Pedig érdemes alaposabban megismerni, hiszen ez az egyik legdinamikusabban fejlődő színpadi műfaj, amelyet egyszerre övez a szakma és a közönség kiemelt érdeklődése, hiszen nemcsak a hagyományos cirkuszt újíthatja meg, hanem a kortárs táncot és a színházat is.

Egy bikafasszal kezdődött minden. 1974 karácsonyán az akranesi iskolaigazgató, Sigurður Hjar­tarson az egyik kollégájától szárított bikafaszt kapott ajándékba, mivel beosztottjai tudták róla, hogy gyerekkorában ezzel az eszközzel terelgette a teheneket. A vicc pörgött tovább, és az igazgató úr egyre-másra kapta a válogatott hímtagokat, elsősorban bálnapéniszeket. Sigurður utóbb a reykjavíki elitgimnázium köztiszteletben álló tanára lett, Latin-Amerika történelmének neves kutatója, a különleges izlandi rókák megmentését célzó mozgalom vezetője – és megszállott péniszgyűjtő.

Ez a színházi évad is véget ért, és a helyzet megint rosszabb, mint egy évvel korábban. A veszteséglista most is olyan nyomasztó, hogy csak az átható közöny segít napirendre térni fölötte. Elég annyit említeni, hogy a legsikeresebb, a magyar színház külföldi köve­teiként működő csapatok közül – nincs olyan sok belőlük – a Krétakör vegetál, a Szputnyik pedig feloszlott a bizonytalan és méltatlan állami finanszírozási rendszer miatt.

Bárhol állunk meg az északi vagy déli parton, mindig találunk valami ismerőset és valami újat. Körbejártuk a tavat, amiről azt hisszük, mindent tudunk róla.

Vajon létezhet az a pont, amikor a magyar színházi szakma azt mondja, hogy ebből elég volt? Vagy tényleg bármit meg lehet velük csinálni?