A könnymutatványosok légtornája - Mit adhat nekünk az újcirkusz?

  • Urfi Péter
  • 2015. augusztus 24.

Színház

A magyar olvasó alig tudhat többet annál, mint hogy az újcirkuszban nincsenek állatok, de van valami történet. Pedig érdemes alaposabban megismerni, hiszen ez az egyik legdinamikusabban fejlődő színpadi műfaj, amelyet egyszerre övez a szakma és a közönség kiemelt érdeklődése, hiszen nemcsak a hagyományos cirkuszt újíthatja meg, hanem a kortárs táncot és a színházat is.

Nem is előadás volt, csak egy próba, amin Fabrice Champion a levegőben összeütközött az egyik társával, és lezuhant. A légtornász nyaktól lefelé megbénult. De a légtornász újra lebegni akart, színpadra állni akkor is, ha nem áll meg a saját lábán – és két fiatal akrobata vállalkozott a hosszú és keserves közös próbafolyamatra. Még folyt a munka, amikor Fabrice Champion kipróbált egy másfajta lebegést is, és tisztázatlan körülmények között, egy perui ayahuasca szertartás során életét vesztette. Az Acrobates című előadás bemutatja a próbákon forgatott dokumentumfilm-részleteket, amelyeken a két erőtől duzzadó fiatalember gyengéd odafigyeléssel emelgeti, táncoltatja a mozgásképtelen férfit. Maga az előadás pedig már a gyászmunkát – és a barátság árnyalatait – viszi színre, Alexandre Fournier és Matias Pilet a fájdalmat ugrálják ki magukból.

A Cirque Le Roux társulat The Elephant in the Room című produkciója ezzel szemben a látványos emelések és egy-két érzékien szép táncbetét mellett elsősorban a fekete-fehér amerikai filmek látványvilágának utánzásával és börleszk elemekkel próbál hatni, például azzal, hogy a pincér jó nagyokat esik, és egyszer még a műanyag homárt is kiejti a kezéből.

Ez a két, egymástól meglehetősen távol álló előadás egyaránt a tavalyi CAFe Budapest meghívására érkezett hozzánk, és ha melléjük rakjuk a Budapesten szintén rendszeresen felbukkanó Cirque du Soleil és Cirque Éloize monumentális show-műsorait, rögtön beláthatjuk, hogy már az itthon elérhető újcirkuszi kínálat is szerfelett sokszínű.

A tigris visszatér

Magyarországon a Trafó úttörő munkáját követően mostanában már a Művészetek Palotájában, kisebb helyszíneken és például a Szigeten is (lásd keretes írásunkat) rendszeresen láthatunk izgalmas külföldi társulatokat, a műfajról mégis keveset tudunk. Az újcirkuszt vagy kortárs cirkuszt próbálták már úgy defi­niálni egy akadémiai tanulmányban, hogy a lehmanni posztdramatikus színház fogalmával vetették össze. Ami nem hülyeség, de első körben inkább maradjunk az angol Wikipedia praktikus ellentétpárjainál. A hagyományos cirkusz általában sokgenerációs artistacsaládok köré szerveződik, az előadás egy sátor közepén, kör alakú porondon zajlik, az olykor aláfestő, hangulatfokozó zenével kísért, egymástól elkülönülő jeleneteket a porondmester fűzi össze. Az újcirkuszban leginkább közintézményekben képzett művészek lépnek fel sátrakban vagy színházépületekben, általában a nézőtérrel szembeforduló színpadon. A játékot az előadás dramaturgiája, olykor valamilyen jól követhető cselekmény szervezi egységes egésszé, amelynek a zene önálló és hangsúlyos alkotóeleme. És igen, alapesetben nincsenek benne sem vadállatok, sem bohócok.

A lényeget úgyis összefoglalhatnánk, hogy az újcirkusz: művészet, mégpedig legtöbbször kísérletező, progresszív művészet, a tradicionális cirkusz pedig attrakció, szórakoztatás. Ebben nem mindenki ért egyet, és bizony a kérdésnek komoly tétje van, hiszen az állami támogatás múlhat rajta. A brit Arts Council az újcirkusz nemzetközi sikereinek hatására, a kilencvenes évek végén kezdte el újra támogatni a cirkuszt, 2001-ben kiadott jelentésében azonban már leszögezte, hogy a hagyományos és az újcirkusz fogalmi megkülönböztetésének nincs értelme: a minőségi cirkuszt kell támogatni és művészetként elismerni.

A definíciós próbálkozások esélyeiről mindenesetre sokat elmond, hogy amikor az újcirkusz egyik nagymenőjéből, a francia CIRCa fesztivál igazgatójából próbálok valami meghatározást kicsikarni, Marc Fouilland csak mosolyog. Aztán elmeséli, hogyan teszi nevetségessé az egyre kacifántosabb definíciókat: a világ egyik legbefolyásosabb újcirkuszi fesztiváljára minden évben direkt meghív egy olyan produkciót, amit senki nem számolna bele a műfajba. „Idén találtam egy remek előadást, amiben van tigris, mindenki fel volt háborodva” – újságolja gyermeki örömmel.

A franciák magyar hőse

Auch pofás kisváros Dél-Franciaországban, amelynek újcirkuszi fesztiválját már csak a földrajzi közelség miatt is kézenfekvő a világhírű avignoni színházi találkozóhoz hasonlítani – ha nem is méretében, de jelentőségében. Igaz, Auch-ba csak francia társulatokat hívnak, de Európában a franciák számítanak etalonnak, úgyhogy jön a szakma csapatostul: a legutóbbi, tavaly októberi seregszemlére mintegy 350 programszervező érkezett 40 országból. Meg rajtuk kívül még vagy tízezer látogató, akiket a 200 helyi önkéntes terelget. Auch harminc éve választhatott, mivel akar kitűnni a környékbeli városok közül, és a bevett megoldás, a gasztrofesztivál helyett ezt találták ki. Mára van saját cirkusziskolájuk, és egész évben folyamatosak a programok. Fouilland 15 éve igazgatja a CIRCát, amelynek legfontosabb funkciója szerinte az, hogy „itt találkozik a család”, vagyis a nagy hagyományokkal rendelkező francia újcirkuszi szakma, a nemzeti cirkusziskolák növendékei és a befutott sztárok.

Tavaly a legnagyobb sikert Fragan Gehlker légtornász aratta – őt a magyar közönség is láthatta korábban Schilling Árpád két rendezésében, az Urbanrabbitsben és A Pártban –, aki újra és újra felmászott a köteleken a magasba, hogy aztán visszahulljon a földre, és kezdje elölről az egészet. „Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt” – olvassuk a végén a mottót, és ez a szemlélet, a cirkusz mint elkerülhetetlen, felszabadító szenvedés több önreflexív előadásban visszaköszönt.

Fragan Gehlker

Fragan Gehlker

Fotó: CIRCa

Ehhez képest a Compagnie XY sallangmentes, minimalista előadásából harmónia és erő sugárzott. A 21 akrobata embertornyokat épített, amelyek aztán összekapcsolódtak. Nincs történet, de narratív elemek nélkül is sokat elmondtak a szolidaritásról és a bizalomról. A társulat vezetője a szakma nagy öregje, a nagy hatású tanár, Abdeliazide Senhadji. Mondja, hogy nagy örömmel nyilatkozik egy magyar újságnak, hiszen ő szinte mindent Trager Gézától tanult. Mint kiderül, a Magyarországon gyakorlatilag ismeretlen artista valamikor a nyolcvanas években emigrált Franciaországba, ahol az École Fratelliniben, majd a legfontosabb cirkusziskolában, a Centre National des Arts du Cirque-ben (CNAC) tanított. „Tőle tanultuk meg a billenőhinta használatát és a dinamikus emelést” – mondja jelentőségteljesen. Aztán megtudom, hogy miért fontos művészi eszköz szerinte a hiba. „Mindennek az alapja, hogy figyelni kell egymásra, ezt is Gézától tanultam. Fel kell készülni arra, hogy mi van, ha az egyik akrobata elejti a társát. Hogyan lehet jól esni, hogyan lehet a másiknak segíteni – ha ezt megtanulja valaki, akkor a hibából is előnyt tud kovácsolni. A diákjaimnak azt szoktam mondani, hogy az esendőséget nem takargatni kell, hanem erőt meríteni belőle.”

A cirkusziskolák ma már egészen más helyek, mint akár tíz évvel ezelőtt – meséli Vanessa Silvy, a párizsi Institut Français cirkuszi felelőse. Korábban jellemző volt, hogy az alsóbb társadalmi osztályok látták meg a cirkuszban a felemelkedés esélyét, mára viszont a többi elit művészethez hasonlóan az újcirkusz művészei is a középosztályból származnak. Silvy keresetlenül fogalmaz: a hagyományos cirkusz üzleti vállalkozás, semmi szükség rá, hogy az állam támogassa.

Mindennél népszerűbb

Az is kétségkívül a fejlődés jele, ha az újcirkuszon belül is létrejön az alternatív és a mainstream közötti határvonal. Csehországban az újcirkusz sokáig egyet jelentett a hamarosan kezdődő Letní Letná fesztivállal, ahol tavaly 30 ezer néző nézte meg a 120 előadást. Aztán megalakult a ma már imponálóan népszerű La Putyka társulat, amely bel- és külföldön havonta hússzor játszik, nagy díszletekkel, sportolókkal, színészekkel kiegészülve. Korábban a Letní Letnának dolgozott Šárka Maršíková, aki közben arra vágyott, hogy ne csak évente két hétig tartson az újcirkusz Csehországban, és hogy a La Putykánál kísérletezőbb produkciók is megtalálják a helyüket. Most a Cirqueon nevű ernyőszervezetet vezeti, meg egy fesztivált, a Cirkopolist. Ezen láttam egy kedves, ízléses előadást egyetlen asztallal és sok apró ötlettel, valahol a tárgyszínház és a zsonglőrködés metszéspontján, illetve egy zaklatott revüműsort sok kiabálással, amelynek egyik csúcspontján a zsonglőr szabályos kis egzisztencialista drámát kerekített az „itt a piros, hol a piros” kifordításából: az eltüntetett labdák mindig visszakerültek az asztalra, hiába próbált tőlük mint rossz emlékektől szabadulni a művész.

La Putyka

La Putyka

Fotó: Pavel Kolsky

Šárka Maršíková állítja: az újcirkusz Csehországban a színház legpopulárisabb formája. A hagyományos és a kortárs cirkuszi csapatok között nincs kapcsolat. Az előbbiek kevéssé nyitottak, mert állami támogatás nélkül működő magánvállalkozások, akiknek elsősorban pénz kell. Más művészetekkel nagyobb az átjárás. A színház egyre többször keveredik tánccal, vizuális színházzal, installációkkal, cirkusszal. Még az operaházban is van akrobata, a Nemzeti Színház és a Divadlo Commedia (a Vígszínházhoz hasonló nagyszínház) zenés-táncos darabjaiba is be lehet jutni. A Cirqueon nemrég alapított iskolájában ezeknek a helyeknek a betöltése az egyik cél. 400 diákjuk van, 3–5 éves kortól a felnőttekig.

Mindeközben Magyarországon

Nálunk egyelőre nincs külön szervezete, érdekképviselete az újcirkusznak, de az oktatás terén biztosan jobban állunk, hála a régi jó Baross Imre Artistaképzőnek. Ők a hagyományos vonalat viszik, diákjaik Las Vegasba és német varietékbe készülnek, de mit ad Isten, egyik munkatársukkal összefutottam Auch-ban, ami azért jelzi, hogy igyekeznek haladni a korral. Vági Bence is az itt végzett artistákból válogatta a csapatát, és azt mondja, hogy Nyugat-Európában kifejezetten jó híre van a magyar artistáknak.

A Recirquel előadásai a Művészetek Palotája saját produkciói, miközben az újcirkuszi társulat vezetője, Vági a Müpa újcirkuszi programjainak szervezője is egyben – ami szerinte nem összeférhetetlen, hiszen a programokról nem egyedül dönt, az előadásaik pedig folyamatos telt házzal futnak. Vági célja, hogy létrehozza a sajátosan kelet-közép-európai újcirkuszt, amit majd nem lehet összetéveszteni a kanadaival, az ausztrállal vagy a franciával. „Nem törekszem kényszeresen arra, hogy mások legyünk, de azért szeretném, ha látszódna, hogy az előadásaink hol készültek. Legyen a védjegyünk például a kiemelkedő technikai tudás vagy az egyedülálló, Bartókot és Lisztet is megidéző zenei világ.” Miután Vági kiválasztotta technikailag már igen képzett artistáit, elhívott egy orosz színésztrénert, aki egy állítólag brutális Sztanyiszlavszkij-gyorstalpalón tanította meg nekik, hogyan mozog, néz, létezik a színpadon egy előadó.

Vágiék látványos, hangos és érzelmes szuperprodukciói mellett az elmúlt években alakultak kisebb társulatok, mint például a csak részben újcirkuszban utazó Freak Fusion Cabaret, vagy a lég- és rúdtáncosokból verbuválódott offline:ontheater. Mindhárom társulat kapott produkciós támogatást az NKA-tól: a Recirquel kaszálta a legtöbbet, a maga 9 milliójával fölényesen lehagyva a 6 millióra taksált artistaképzőt, de szinte mindenkinek jutott valamennyi – az NKA tájékoztatása szerint 22 pályázat érkezett, amiből 19-et támogattak, hagyományos és újcirkuszt vegyesen.

A jövő

Talán nem tévedünk nagyot, ha úgy értékelünk, hogy az újcirkusz rengeteget fejlődött az elmúlt két évtizedben, de ez még mindig csak a kezdet. Ahhoz képest, hogy valóban progresszív előadó-művészetről van szó, hatalmas a potenciális közönsége, hiszen a testi teljesítmény határainak feszegetése, a valós fizikai kockázat kortól és társadalmi helyzettől függetlenül majdnem mindenkit érdekel. Az újcirkusz pedig azokat is meg tudja szólítani, akik rémülten menekülnek a varieték harsányságától vagy a vándorcirkuszok manírjaitól, miközben tud mit nyújtani a hagyományos cirkusz híveinek is. A színházzal, a tánccal és a többi művészettel keveredve nemcsak új közönséggel kecsegteti ezeket a műfajokat, hanem esztétikai izgalmakkal, a kísérletezés lehetőségével is. Ugyanez igaz a tradicionális cirkusz viszonylatában, megfejelve azzal, hogy nekik az új formák felfedezése akár létkérdés is lehet, ha elharapózik az új trend, és Belgium, Dánia, Portugália, Svájc és a frissen csatlakozott Katalónia után máshol is betiltják a vadállatok porondra lépését. A magában is egyre többet alkalmazott szociális cirkusz társadalmi küldetést, a műfaj nemzetközisége pedig mobilitást biztosíthat az újcirkusznak – és a sor még hosszan folytatható.

Schilling Árpád, aki a cikk elején említett CNAC egyik osztályának rendezett előadást (az Urbanrabbitset annak idején a Fővárosi Nagycirkuszban is bemutatták), három hónapig dolgozott az iskolában, amit korábban istenített, de a végén már látta a korlátait. „Megnéztem Párizsban egy vizsgaelőadást, amitől mindenki elalélt, mert az artisták a saját éle­tükből kiindulva alkottak etűdöket, és ott sírtak a színpadon. A francia szakma a cirkuszban végbemenő nagy fejlődést látta, én viszont egy szentimentális és naiv előadást. Szerintem az jelentheti majd az áttörést, ha megváltoznak az újcirkusszal szemben támasztott nézői igények. Ha eljön az a pillanat, amikor már nem lesz elég, hogy van dramaturgia és nincsenek állatok, és hogy az artisták végre nemcsak a testüket, hanem a gondolataikat és az érzéseiket is színpadra rakják.”

Ahogy elnéztük a külföldi fesztiválok kínálatát és közönségét, ez a pillanat már nem várat sokáig magára.

Cirque du Sziget

Cirkuszi programok korábban is voltak a Szigeten, hogy messzebb ne menjünk, a Recirquel karrierje is a Magic Mirror sátorban indult. Két évvel ezelőtt aztán külön helyszínt is kapott a fesztiválozók körében állítólag borzasztó népszerű műfaj, a Cirque du Sziget sátrát, amelyet az Akoreacro társulat szállít ide Franciaországból. Ők is először járnak majd Magyarországon, akárcsak a cikkben emlegetett cseh La Putyka. De lesz magyar fellépő is: az Artus táncosa, Téri Gáspár és Bardóczy Ilka rúdtáncvilágbajnok által két éve alapított Grotesque Gymnastics. Kardos József programszervező azt mondja, progresszív és minőségi produkciókat kerestek, amelyeknek azonban a speciális körülményeknek is meg kellett felelniük. Például meg kell oldaniuk a nagyon gyors beállást, hiszen mindennap három előadás lesz ugyanabban a sátorban. A nagysátor melletti szabadtéri színpadon is lesznek rendes, 40 perces előadások, többnyire interaktív, szórakoztató darabok, de Kardos azt ígéri, mindegyikben lesz valami csemege. Jövőre a kanadai újcirkuszt, pontosabban Québecet állítják a középpontba.

Neked ajánljuk