Nem is előadás volt, csak egy próba, amin Fabrice Champion a levegőben összeütközött az egyik társával, és lezuhant. A légtornász nyaktól lefelé megbénult. De a légtornász újra lebegni akart, színpadra állni akkor is, ha nem áll meg a saját lábán – és két fiatal akrobata vállalkozott a hosszú és keserves közös próbafolyamatra. Még folyt a munka, amikor Fabrice Champion kipróbált egy másfajta lebegést is, és tisztázatlan körülmények között, egy perui ayahuasca szertartás során életét vesztette. Az Acrobates című előadás bemutatja a próbákon forgatott dokumentumfilm-részleteket, amelyeken a két erőtől duzzadó fiatalember gyengéd odafigyeléssel emelgeti, táncoltatja a mozgásképtelen férfit. Maga az előadás pedig már a gyászmunkát – és a barátság árnyalatait – viszi színre, Alexandre Fournier és Matias Pilet a fájdalmat ugrálják ki magukból.
A Cirque Le Roux társulat The Elephant in the Room című produkciója ezzel szemben a látványos emelések és egy-két érzékien szép táncbetét mellett elsősorban a fekete-fehér amerikai filmek látványvilágának utánzásával és börleszk elemekkel próbál hatni, például azzal, hogy a pincér jó nagyokat esik, és egyszer még a műanyag homárt is kiejti a kezéből.
Ez a két, egymástól meglehetősen távol álló előadás egyaránt a tavalyi CAFe Budapest meghívására érkezett hozzánk, és ha melléjük rakjuk a Budapesten szintén rendszeresen felbukkanó Cirque du Soleil és Cirque Éloize monumentális show-műsorait, rögtön beláthatjuk, hogy már az itthon elérhető újcirkuszi kínálat is szerfelett sokszínű.
A tigris visszatér
Magyarországon a Trafó úttörő munkáját követően mostanában már a Művészetek Palotájában, kisebb helyszíneken és például a Szigeten is (lásd keretes írásunkat) rendszeresen láthatunk izgalmas külföldi társulatokat, a műfajról mégis keveset tudunk. Az újcirkuszt vagy kortárs cirkuszt próbálták már úgy definiálni egy akadémiai tanulmányban, hogy a lehmanni posztdramatikus színház fogalmával vetették össze. Ami nem hülyeség, de első körben inkább maradjunk az angol Wikipedia praktikus ellentétpárjainál. A hagyományos cirkusz általában sokgenerációs artistacsaládok köré szerveződik, az előadás egy sátor közepén, kör alakú porondon zajlik, az olykor aláfestő, hangulatfokozó zenével kísért, egymástól elkülönülő jeleneteket a porondmester fűzi össze. Az újcirkuszban leginkább közintézményekben képzett művészek lépnek fel sátrakban vagy színházépületekben, általában a nézőtérrel szembeforduló színpadon. A játékot az előadás dramaturgiája, olykor valamilyen jól követhető cselekmény szervezi egységes egésszé, amelynek a zene önálló és hangsúlyos alkotóeleme. És igen, alapesetben nincsenek benne sem vadállatok, sem bohócok.
A lényeget úgyis összefoglalhatnánk, hogy az újcirkusz: művészet, mégpedig legtöbbször kísérletező, progresszív művészet, a tradicionális cirkusz pedig attrakció, szórakoztatás. Ebben nem mindenki ért egyet, és bizony a kérdésnek komoly tétje van, hiszen az állami támogatás múlhat rajta. A brit Arts Council az újcirkusz nemzetközi sikereinek hatására, a kilencvenes évek végén kezdte el újra támogatni a cirkuszt, 2001-ben kiadott jelentésében azonban már leszögezte, hogy a hagyományos és az újcirkusz fogalmi megkülönböztetésének nincs értelme: a minőségi cirkuszt kell támogatni és művészetként elismerni.
A definíciós próbálkozások esélyeiről mindenesetre sokat elmond, hogy amikor az újcirkusz egyik nagymenőjéből, a francia CIRCa fesztivál igazgatójából próbálok valami meghatározást kicsikarni, Marc Fouilland csak mosolyog. Aztán elmeséli, hogyan teszi nevetségessé az egyre kacifántosabb definíciókat: a világ egyik legbefolyásosabb újcirkuszi fesztiváljára minden évben direkt meghív egy olyan produkciót, amit senki nem számolna bele a műfajba. „Idén találtam egy remek előadást, amiben van tigris, mindenki fel volt háborodva” – újságolja gyermeki örömmel.
A franciák magyar hőse
Auch pofás kisváros Dél-Franciaországban, amelynek újcirkuszi fesztiválját már csak a földrajzi közelség miatt is kézenfekvő a világhírű avignoni színházi találkozóhoz hasonlítani – ha nem is méretében, de jelentőségében. Igaz, Auch-ba csak francia társulatokat hívnak, de Európában a franciák számítanak etalonnak, úgyhogy jön a szakma csapatostul: a legutóbbi, tavaly októberi seregszemlére mintegy 350 programszervező érkezett 40 országból. Meg rajtuk kívül még vagy tízezer látogató, akiket a 200 helyi önkéntes terelget. Auch harminc éve választhatott, mivel akar kitűnni a környékbeli városok közül, és a bevett megoldás, a gasztrofesztivál helyett ezt találták ki. Mára van saját cirkusziskolájuk, és egész évben folyamatosak a programok. Fouilland 15 éve igazgatja a CIRCát, amelynek legfontosabb funkciója szerinte az, hogy „itt találkozik a család”, vagyis a nagy hagyományokkal rendelkező francia újcirkuszi szakma, a nemzeti cirkusziskolák növendékei és a befutott sztárok.
Tavaly a legnagyobb sikert Fragan Gehlker légtornász aratta – őt a magyar közönség is láthatta korábban Schilling Árpád két rendezésében, az Urbanrabbitsben és A Pártban –, aki újra és újra felmászott a köteleken a magasba, hogy aztán visszahulljon a földre, és kezdje elölről az egészet. „Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt” – olvassuk a végén a mottót, és ez a szemlélet, a cirkusz mint elkerülhetetlen, felszabadító szenvedés több önreflexív előadásban visszaköszönt.
| ||
Ehhez képest a Compagnie XY sallangmentes, minimalista előadásából harmónia és erő sugárzott. A 21 akrobata embertornyokat épített, amelyek aztán összekapcsolódtak. Nincs történet, de narratív elemek nélkül is sokat elmondtak a szolidaritásról és a bizalomról. A társulat vezetője a szakma nagy öregje, a nagy hatású tanár, Abdeliazide Senhadji. Mondja, hogy nagy örömmel nyilatkozik egy magyar újságnak, hiszen ő szinte mindent Trager Gézától tanult. Mint kiderül, a Magyarországon gyakorlatilag ismeretlen artista valamikor a nyolcvanas években emigrált Franciaországba, ahol az École Fratelliniben, majd a legfontosabb cirkusziskolában, a Centre National des Arts du Cirque-ben (CNAC) tanított. „Tőle tanultuk meg a billenőhinta használatát és a dinamikus emelést” – mondja jelentőségteljesen. Aztán megtudom, hogy miért fontos művészi eszköz szerinte a hiba. „Mindennek az alapja, hogy figyelni kell egymásra, ezt is Gézától tanultam. Fel kell készülni arra, hogy mi van, ha az egyik akrobata elejti a társát. Hogyan lehet jól esni, hogyan lehet a másiknak segíteni – ha ezt megtanulja valaki, akkor a hibából is előnyt tud kovácsolni. A diákjaimnak azt szoktam mondani, hogy az esendőséget nem takargatni kell, hanem erőt meríteni belőle.”
A cirkusziskolák ma már egészen más helyek, mint akár tíz évvel ezelőtt – meséli Vanessa Silvy, a párizsi Institut Français cirkuszi felelőse. Korábban jellemző volt, hogy az alsóbb társadalmi osztályok látták meg a cirkuszban a felemelkedés esélyét, mára viszont a többi elit művészethez hasonlóan az újcirkusz művészei is a középosztályból származnak. Silvy keresetlenül fogalmaz: a hagyományos cirkusz üzleti vállalkozás, semmi szükség rá, hogy az állam támogassa.
Mindennél népszerűbb
Az is kétségkívül a fejlődés jele, ha az újcirkuszon belül is létrejön az alternatív és a mainstream közötti határvonal. Csehországban az újcirkusz sokáig egyet jelentett a hamarosan kezdődő Letní Letná fesztivállal, ahol tavaly 30 ezer néző nézte meg a 120 előadást. Aztán megalakult a ma már imponálóan népszerű La Putyka társulat, amely bel- és külföldön havonta hússzor játszik, nagy díszletekkel, sportolókkal, színészekkel kiegészülve. Korábban a Letní Letnának dolgozott Šárka Maršíková, aki közben arra vágyott, hogy ne csak évente két hétig tartson az újcirkusz Csehországban, és hogy a La Putykánál kísérletezőbb produkciók is megtalálják a helyüket. Most a Cirqueon nevű ernyőszervezetet vezeti, meg egy fesztivált, a Cirkopolist. Ezen láttam egy kedves, ízléses előadást egyetlen asztallal és sok apró ötlettel, valahol a tárgyszínház és a zsonglőrködés metszéspontján, illetve egy zaklatott revüműsort sok kiabálással, amelynek egyik csúcspontján a zsonglőr szabályos kis egzisztencialista drámát kerekített az „itt a piros, hol a piros” kifordításából: az eltüntetett labdák mindig visszakerültek az asztalra, hiába próbált tőlük mint rossz emlékektől szabadulni a művész.
| ||
Šárka Maršíková állítja: az újcirkusz Csehországban a színház legpopulárisabb formája. A hagyományos és a kortárs cirkuszi csapatok között nincs kapcsolat. Az előbbiek kevéssé nyitottak, mert állami támogatás nélkül működő magánvállalkozások, akiknek elsősorban pénz kell. Más művészetekkel nagyobb az átjárás. A színház egyre többször keveredik tánccal, vizuális színházzal, installációkkal, cirkusszal. Még az operaházban is van akrobata, a Nemzeti Színház és a Divadlo Commedia (a Vígszínházhoz hasonló nagyszínház) zenés-táncos darabjaiba is be lehet jutni. A Cirqueon nemrég alapított iskolájában ezeknek a helyeknek a betöltése az egyik cél. 400 diákjuk van, 3–5 éves kortól a felnőttekig.
Mindeközben Magyarországon
Nálunk egyelőre nincs külön szervezete, érdekképviselete az újcirkusznak, de az oktatás terén biztosan jobban állunk, hála a régi jó Baross Imre Artistaképzőnek. Ők a hagyományos vonalat viszik, diákjaik Las Vegasba és német varietékbe készülnek, de mit ad Isten, egyik munkatársukkal összefutottam Auch-ban, ami azért jelzi, hogy igyekeznek haladni a korral. Vági Bence is az itt végzett artistákból válogatta a csapatát, és azt mondja, hogy Nyugat-Európában kifejezetten jó híre van a magyar artistáknak.
A Recirquel előadásai a Művészetek Palotája saját produkciói, miközben az újcirkuszi társulat vezetője, Vági a Müpa újcirkuszi programjainak szervezője is egyben – ami szerinte nem összeférhetetlen, hiszen a programokról nem egyedül dönt, az előadásaik pedig folyamatos telt házzal futnak. Vági célja, hogy létrehozza a sajátosan kelet-közép-európai újcirkuszt, amit majd nem lehet összetéveszteni a kanadaival, az ausztrállal vagy a franciával. „Nem törekszem kényszeresen arra, hogy mások legyünk, de azért szeretném, ha látszódna, hogy az előadásaink hol készültek. Legyen a védjegyünk például a kiemelkedő technikai tudás vagy az egyedülálló, Bartókot és Lisztet is megidéző zenei világ.” Miután Vági kiválasztotta technikailag már igen képzett artistáit, elhívott egy orosz színésztrénert, aki egy állítólag brutális Sztanyiszlavszkij-gyorstalpalón tanította meg nekik, hogyan mozog, néz, létezik a színpadon egy előadó.
Vágiék látványos, hangos és érzelmes szuperprodukciói mellett az elmúlt években alakultak kisebb társulatok, mint például a csak részben újcirkuszban utazó Freak Fusion Cabaret, vagy a lég- és rúdtáncosokból verbuválódott offline:ontheater. Mindhárom társulat kapott produkciós támogatást az NKA-tól: a Recirquel kaszálta a legtöbbet, a maga 9 milliójával fölényesen lehagyva a 6 millióra taksált artistaképzőt, de szinte mindenkinek jutott valamennyi – az NKA tájékoztatása szerint 22 pályázat érkezett, amiből 19-et támogattak, hagyományos és újcirkuszt vegyesen.
A jövő
Talán nem tévedünk nagyot, ha úgy értékelünk, hogy az újcirkusz rengeteget fejlődött az elmúlt két évtizedben, de ez még mindig csak a kezdet. Ahhoz képest, hogy valóban progresszív előadó-művészetről van szó, hatalmas a potenciális közönsége, hiszen a testi teljesítmény határainak feszegetése, a valós fizikai kockázat kortól és társadalmi helyzettől függetlenül majdnem mindenkit érdekel. Az újcirkusz pedig azokat is meg tudja szólítani, akik rémülten menekülnek a varieték harsányságától vagy a vándorcirkuszok manírjaitól, miközben tud mit nyújtani a hagyományos cirkusz híveinek is. A színházzal, a tánccal és a többi művészettel keveredve nemcsak új közönséggel kecsegteti ezeket a műfajokat, hanem esztétikai izgalmakkal, a kísérletezés lehetőségével is. Ugyanez igaz a tradicionális cirkusz viszonylatában, megfejelve azzal, hogy nekik az új formák felfedezése akár létkérdés is lehet, ha elharapózik az új trend, és Belgium, Dánia, Portugália, Svájc és a frissen csatlakozott Katalónia után máshol is betiltják a vadállatok porondra lépését. A magában is egyre többet alkalmazott szociális cirkusz társadalmi küldetést, a műfaj nemzetközisége pedig mobilitást biztosíthat az újcirkusznak – és a sor még hosszan folytatható.
Schilling Árpád, aki a cikk elején említett CNAC egyik osztályának rendezett előadást (az Urbanrabbitset annak idején a Fővárosi Nagycirkuszban is bemutatták), három hónapig dolgozott az iskolában, amit korábban istenített, de a végén már látta a korlátait. „Megnéztem Párizsban egy vizsgaelőadást, amitől mindenki elalélt, mert az artisták a saját életükből kiindulva alkottak etűdöket, és ott sírtak a színpadon. A francia szakma a cirkuszban végbemenő nagy fejlődést látta, én viszont egy szentimentális és naiv előadást. Szerintem az jelentheti majd az áttörést, ha megváltoznak az újcirkusszal szemben támasztott nézői igények. Ha eljön az a pillanat, amikor már nem lesz elég, hogy van dramaturgia és nincsenek állatok, és hogy az artisták végre nemcsak a testüket, hanem a gondolataikat és az érzéseiket is színpadra rakják.”
Ahogy elnéztük a külföldi fesztiválok kínálatát és közönségét, ez a pillanat már nem várat sokáig magára.
| Cirque du Sziget Cirkuszi programok korábban is voltak a Szigeten, hogy messzebb ne menjünk, a Recirquel karrierje is a Magic Mirror sátorban indult. Két évvel ezelőtt aztán külön helyszínt is kapott a fesztiválozók körében állítólag borzasztó népszerű műfaj, a Cirque du Sziget sátrát, amelyet az Akoreacro társulat szállít ide Franciaországból. Ők is először járnak majd Magyarországon, akárcsak a cikkben emlegetett cseh La Putyka. De lesz magyar fellépő is: az Artus táncosa, Téri Gáspár és Bardóczy Ilka rúdtáncvilágbajnok által két éve alapított Grotesque Gymnastics. Kardos József programszervező azt mondja, progresszív és minőségi produkciókat kerestek, amelyeknek azonban a speciális körülményeknek is meg kellett felelniük. Például meg kell oldaniuk a nagyon gyors beállást, hiszen mindennap három előadás lesz ugyanabban a sátorban. A nagysátor melletti szabadtéri színpadon is lesznek rendes, 40 perces előadások, többnyire interaktív, szórakoztató darabok, de Kardos azt ígéri, mindegyikben lesz valami csemege. Jövőre a kanadai újcirkuszt, pontosabban Québecet állítják a középpontba. |
