„Végül a Kasszandra-jóslatok valósultak meg” - Radnóti Sándor az Orbán-rendszerről és az értelmiségről

A Széchenyi-díjas esztéta, az ELTE professzora visszautasította Orbán Viktor vacsorameghívását, ami kiváló alkalomnak bizonyult, hogy beszélgessünk hatalom és művészek viszonyáról, a konszolidáció esélyeiről és a jóra való rettenetes kísértésről.

Magyar Narancs: Fehér Márta az ÉS-ben tette közzé rövid felhívását, amelyben felszólította a legmagasabb állami tudományos elismerés, a Széchenyi-díj birtokosait, hogy a kormány egyetemi autonómiát korlátozó döntései miatt ne fogadják el Orbán Viktor vacsorameghívását. Erre válaszul közzétette, hogy ön ezt az invitálást ismételten udvariasan visszautasítja. Korábban miért nem hozta ezt nyilvánosságra?

Radnóti Sándor: Nem arról szeretnék elhíresülni, hogy egy vacsorára nem mentem el. Több tucat kollégámmal együtt én is elhárítottam ezeket a meghívásokat, de nem vertem nagydobra. Fehér Márta felhívása új helyzetet teremtett, amelyben nem akartam egyedül hagyni, és ezért közzétettem, hogy én sem megyek. Ennyi történt.

MN: Az első számú pártlap, a Napi Gazdaság a múlt héten dia­dal­ittasan jelentette be, hogy „Kudarcba fulladt a bojkott a kormányfői vacsora ellen”, mivel Fehér Már­ta felszólítására csak Ludassy Mária és Radnóti Sándor reagált. Két ember az tényleg nem sok.

RS: Kényes kérdés, mert messzemenően tiszteletben kell tartani azt, ha egy tudós nem akar látványos gesztust tenni, hanem ürüggyel vagy ürügy nélkül, csendben elhárítja a közeledést. Ami az idézett cikket illeti, talán nem ártott volna, ha nem csupán négy, közismerten az Orbán-kormány iránt elkötelezett kutatót szólaltatnak meg benne.

MN: Orbánnal amúgy volt valaha személyes viszonya?

RS: A rendszerváltás idején igen, futólag ismertem, néha egy-egy kupaktanácson, házibulin összetalálkoztunk. Talán 1988-ban együtt nyilatkoztunk Kasza Lászlónak a Szabad Európa Rádióban. Utána elvittem valahova kocsival, és tanácsot kért tőlem, hogy menjen-e ki Angliába ösztöndíjjal, vagy maradjon itthon. Nem éreztem indíttatva magam, hogy tanácsot adjak, ezért a szokásos tréfás közhellyel ütöttem el: „Ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz.” Hozzáteszem: nem tartozom azok közé, akik ma meg akarják győzni magukat és másokat, hogy a kezdet kezdetétől gézengúz volt: beszéde a Hősök terén a nap követelménye volt, s az első parlamenti ciklusban kiváló képviselőként működött.

MN: Ha jól tudom, tíz évvel később, amikor az egykori Soros-ösztöndíjas már miniszterelnök volt, ön pedig éppen lemondott a Kossuth- és Széchenyi-díj jelöltjeit összeállító irodalmi albizottság tagságáról, levelet kapott Orbántól, amiben kioktatta, miért is szabad neki megváltoztatnia a díjazottak névsorát.

RS: A levél formálisan tőle érkezett, azonban egy adminisztratív hiba miatt világossá vált, hogy azt valójában Schmidt Mária írta.

MN: Négy miniszterelnök alatt volt tagja, illetve egy darabig elnöke az irodalmi albizottságnak. Korábban azt nyilatkozta a Narancsnak, hogy mindegyik kormánynak voltak ejtőernyősei, vagyis olyan Kossuth- és Széchenyi-díjasai, akiket nem a szakbizottságok javasoltak. Mégis, csak az első és a második Orbán-kormány alatt mon­dott le a tagságáról.

RS: Ezek a díjak eleve nem teljesen függetlenek vagy szakmaiak, hiszen végső soron a kormány dönt arról, kit akar díjazni. Akkor érdemes egy ilyen tanácsadásra jogosított bizottságban benne lenni, ha az általunk képviselt szempontok, vagyis adott esetben irodalmi értékeink jó arányban érvényesülhetnek. Tapasztalataim szerint ez történetesen a Gyurcsány- és Bajnai-kormányok alatt valósult meg leginkább, amikor mindenki, akit első vagy második, s olykor harmadik helyen javasoltunk, megkapta a díjat. Kétségkívül egy-egy alkalommal voltak olyanok is, akiket nem mi javasoltunk, mégis szerepeltek a díjazottak között – de ez olyan kompromisszum volt, amit el lehetett fogadni. A Horn-kormány idején sem voltak jók a tapasztalataim, akkor nem a lemondást választottam, hanem fenntartásaimról cikket írtam a Népszabadságba. Az Orbán-kormányok azonban világossá tették, hogy a javaslatainkat egyáltalában nem kívánják figyelembe venni, ezért nem láttam értelmét a bizottsági munkának. Az idő igazolta sejtésemet, hiszen ­lemondásom után nem sokkal, 2011-ben a kormány meg is szüntette a szakmai albizottságokat, takarékossági szempontokra hivatkozva. Ezek a megszorítások, mivel a bizottságok tagjai ingyen dolgoztak, a pogácsa és az ásványvíz költségei lehettek.

MN: Az újraalapított Szent István-rendet, a legmagasabb magyar állami kitüntetést tavaly nagy felzúdulás mellett vette át Kertész Imre, idén pedig, szinte észrevétlenül, a világhírű zeneszerző, Eötvös Péter.

RS: Ezt szomorúan kellett tudomásul vennem, hiszen igen jelentős művészekről van szó, akik ezek szerint nem érezték indokoltnak, hogy ettől a kormánytól ne vegyenek át rendeket.

MN: Miért kellett volna visszautasítaniuk ezt?

RS: Felfogásom szerint van olyan határ, ami után az embernek minimalizálnia kell az érintkezését egy kormánnyal, s minél függetlenebb, minél nagyobb a nemzetközi híre, ezt annál inkább megteheti.

MN: Nem olyan könnyű meghúzni ezeket a határokat.

RS: Valóban, én például egyetemi tanárként közalkalmazott vagyok, vagyis az államtól kapom a fizetésem, ám mivel tanári szabadságomat nem korlátozzák, ez nem okoz problémát. Néhány évvel ezelőtt viszont, amikor elterjedt, hogy az egyetemi tanároknak a malignus és nevetséges preambulummal ellátott alaptörvényre kell fölesküdniük, eldöntöttem, hogy a karrieremnek ott lesz a vége. Erre végül nem került sor. Mindenkinek máshol vannak a határai. Máshol vannak a határok az inkább és a kevésbé kiszolgáltatott embereknél. Máshol vannak a határok egy apolitikus tudósnál, aki a közállapotokkal nem foglalkozik, és védendőnek csak a saját munkafeltételeit tartja. Akiket foglalkoztat a közélet, vagy úgy is mondhatnám, hogy a haza sorsa, azoknál beljebb kerülnek ezek a határok. De távol legyen, hogy ez morális megítélés tárgyát képezze. Örülnék, ha mutatkoznának olyan perspektívák Magyarországon, amelyek sokak számára átélhetővé és értelmessé tennének ilyen vagy olyan bojkottokat, tiltakozásokat, nyilvános kiállásokat, de ennek hiányában kitűnően érzem magam Fehér Márta és Ludassy Mária megtisztelő társaságában.

 

Fotó: Sióréti Gábor

 

MN: Amikor Kertész és Eötvös átveszi a Szent István-rendet, vagy amikor Törőcsik Mari és Tandori Dezső elfogadja a Magyar Művészeti Akadémia által kiosztott Nemzet Művésze díjat, azzal elősegítik, hogy a kormánypártok és a független vagy legalábbis nem látványosan lojális művészek viszonya konszolidálódjon?

RS: A kettőt megkülönböztetem. Világhírű művészek elfogadó gesztusukkal hozzájárulnak ahhoz, hogy a botrányt, az Orbán-kormány működését normál ügy­menetnek lássák itthon és a nagyvilágban. Lehet – nem tudom –, hogy Eötvösnek vannak olyan jó ügyei Magyarországon, amelyek védelmében érdemesnek találta meghozni a szellemnek ezt az áldozatát. Kertésznek bizonyosan nincsenek. S van valami pikáns – más hangszerelésben: elviselhetetlen – abban, hogy Hermann Göring és Kertész Imre a nyíltan vállalt kontinuitás jegyében ugyan­annak a rendnek a kitüntetettje.
A Nemzet Művészei ezzel szemben hosszú listát képeznek, és – ellentétben az MMA „akadémiku­saival” – nem is rossz listát. Ez lényegében jövedelemkiegészítést jelent 65 év fölötti jelentős alkotóknak, s erre sokan rá is szorulnak. Vannak abszurd hiányai, például Nádas Péter, de önmagában még konszolidáló jellegűnek is lehetne nevezni. Hogy belássuk, miért reménytelen mégis a konszolidáció, ahhoz azt kell megérteni, hogy az Orbán-féle magyar állam – a művészeti életen messze túlmutató módon – azon a barát- és ellenségfelismerő és megkülönböztető rendszeren alapul, amelyet Carl Schmitt politikának nevezett. Létre kell hozni, meg kell konstruálni az ellenséget: az Európai Uniót, a menekülteket, a szegényeket, a liberális értelmiséget, a civil szervezeteket, a Harvardon tanult ellenzéki képviselőt. A nem konszolidált állam definíciója, hogy határain belül nemcsak törvényszegők, hanem belső ellenségek is vannak.

MN: Az értelmiség és a hatalom kapcsolatának tárgyalásakor, illetve a pénzek, posztok és plecsnik elfogadása körüli botrányok idején is rendre előkerül az az érv, hogy egy demokratikus ország választott kormányáról van szó, amit nem lehet negligálni. Freund Tamás neurobiológus is azzal indokol a Napi Gazdaság idézett cikkében, hogy „egy kétharmados többséggel megválasztott kormány miniszterelnökének vacsorameghívását örömmel elfogadja”.

RS: Freund Tamás tudomásom szerint jelentős tudós, de erre az érvére könnyű válaszolni. Az igenek sokasága fontos legitimáló eleme a demokráciának, de ugyan­­ennyire fontos a nemek tűrése és tisztelete. A belső ellenség előbb említett megalkotása jelenti az il­liberális demokráciát. A 2010-es választások előtt voltak Kasszandra-jóslatok, amelyek sosem látott abszurditásokat helyeztek kilátásba a Fidesz hatalomra kerülése esetén; és voltak józan, megfontolt elemzések, amelyek rámutattak: a kormány rákényszerül majd, hogy békejobbot nyújtson az ellenzéknek, hogy ne tekintse ellenségnek, éppen azért, mert nagyarányú győzelme lehetőséget ad a nagyvonalúságra. Végül a Kasszandra-jóslatok valósultak meg. Sőt, rövidesen kiderült, hogy nem volt olyan Kasszandra, aki az alkotmányos jogállam, a szociális helyzet és a kultúra ilyen mértékű megrontását előre merte volna látni. Az elmúlt öt évben sokan próbálták értelmezni, mi történt itt. Eleinte az elemzők egy része a rendszer ideiglenességét hangsúlyozta, hogy ez az új rend Európa közepén nem húzhatja soká. Valahogy úgy tekintettek rá, mint Európától idegen, különleges, à la longue tarthatatlan állapotra. Keresték az analógiákat, amelyek nem voltak igazán sikeresek, de sok részletkérdésben találónak tűntek. A két legkézenfekvőbb párhuzam a Horthy- és a Kádár-korszak volt, és valóban, megjelentek olyan elemek, olyan szociálpszichológiai tünetek, amelyek fölidézték egyiket vagy másikat, de semmiképpen sem lehetett azt mondani, hogy lényegileg restaurálták volna Kádár vagy Horthy rendszerét. Magyar Bálinték fogalma, a „maffiaállam” politikailag és tünetileg nagyon találó, hiszen kétségtelen, hogy a rendszer egyik jellegzetessége az állami szintre emelt korrupció és a szemérmetlen lopás, de kétlem, hogy a dolgok mélyére hatolna. Mert ha azt vesszük, hogy Janukovics Ukrajnája is maffiaállam volt, márpedig ebben biztosak lehetünk, miközben alapvetően különbözött Orbán Viktor Magyarországától, akkor láthatjuk, hogy ez a definíció nem elég specifikus. A mai napig nem találunk szavakat arra, amiben élünk.

MN: Most már nem úgy tűnik, hogy a NER valami ideiglenes rendellenesség Európában?

RS: Az elmúlt öt év egyik legfontosabb belátása az lehet, és ezekben a napokban ez minden korábbinál nyilvánvalóbbá válik, hogy Orbán Viktor rendszere nem idegen Európától, sokkal inkább összegyűjti és megtestesíti azt, ami Európában a legrosszabb. Ebben az értelemben az élen jár: valóban összegyűjti és megtestesíti a földrész negatív utópiáját. Amit másutt jelentős kisebbségek érték­elvei, a képmutatás vagy a szégyen megakadályoz nyíltan kimondani a konszolidált politikai elitnek, és csak a széljobb hangoz­tatja nyíltan, az itt leplezetlenül ­elhangzik a kormány plakátjain, a kormányszóvivők, a polgármes­terek és a kormányfő szájából.
A nemzeti öncélúság érv lehet a legelementárisabb emberi szolidaritással, segítséggel szemben. Kevés önleleplezőbb szabályozásról hallottam, mint a királyi tévé azon rendelkezéséről, hogy menekült gyerme­keket nem lehet megmutatni. Hátha még fölébredne valami részvét, valami együttérzés, valami emberi dolog. Most mindenki megértheti, hogy ment ez 1944-ben Magyarországon, amikor a társadalom engedélyt és ösztönzést kapott a gyűlöletre. Sok mindent lehet elmondani Orbán Viktor rossz kormányzásáról, de a legszembeszökőbb az irgalmatlansága és kegyetlensége. Gyalázatos hecckampányt értelmisé­giek, középosztálybeliek ellen is indítottak, de mi meg tudtuk védeni magunkat. Mint ahogy – vegyük észre – a felső középosztály megvédi életformájának szabadságát a négy fal között, és ha azt veszély fenyegeti – az internetadó –, akkor nyomatékkal és sikerrel tud föllépni. Az elesettekkel és megalázottakkal szemben azonban nincsen semmilyen kényszerű gátlás. A keresztényi caritas, az emberi részvét lábbal tiprása nem a menekültekkel kezdődött, hanem a cigányokkal és a nincstelenekkel. Ma a joguralom helyett sokszor és sok helyen személyek uralma alatt állunk, és tisztán morális kérdéssé válik, hogy egy-egy falusi polgármester emberként vagy rabszolgatartóként bánik a közmunkásaival. Kétszer kétféle társadalom alakul ki. Az egyik az aktív elitek megosztott és egymást gyűlölő világa, amelyben túlzottan nagy sérelmek és bűnök estek ahhoz, hogy az „árokbetemetés” jelszava ne tűnjék a leg­ál­szentebb tartüffériának, másrészt a leszakadók és a nem leszakadók közötti hatalmas különbség. És még valami: nem tudom, hogy mire ez a lapszám megjelenik, leesik-e már az a tantusz az ellenzéki és a független nyilvánosságban, hogy a pénteken beterjesztett és a parlament mamelukjai által megszavazandó új törvény a menekültek örvén nemcsak a különleges állapot bevezethetőségét könnyíti meg. Lehetővé teszi azt is, hogy hatósági engedély nélkül üldözze a rendőrség a magánlakásokon belül is azokat a bűntetteseket, akik esetleg meghívtak egy menekült családot magukhoz zuhanyozásra és néhány óra csöndre. További kérdés, hogy a magyar tár­sadalmat ma jellemző végtelen apátia falát áttöri-e egy olyan rendelkezés, amely nem közvetlenül, csak lehetőség szerint érinti a ­középosztály többségének négy fal közötti életét. Hiszen az a – Brecht­tel szólva – „rettenetes kísértés a jóra”, amely kihajt ma a pályaudvarokra Budapesten, Szegeden és másutt civileket, hogy helytálljanak a trón és az oltár, vagy­is a kormány és az egyház helyett, mindig csak kisebbség lehet.

MN: Ha már az egymást követő és visszhangozó rendszerekről beszélünk, hadd kérdezzem meg: mióta lakik itt a Kossuth tér közelében?

RS: Hetvenedik évemben járok, s ennek megfelelően ennyi ideje.

MN: Ha meg kellene írnia az ország főterének szubjektív életrajzát, milyen jelenetek szerepelnének benne fő helyen?

RS: Ebből az ablakból kinézve gyakran láttam régi évfolyamtársaimat a Kádár-korszakban nehéz aktatáskáktól roskadozva igyekezni a fehér házba, valamilyen sajtó-eligazításra vagy hasonlóra. Felelősségük terhe öregítette őket, s én vidáman és fiatalon, állásvesztve, hivatásomtól eltiltva, felelőtlenül néztem őket az ablakomból. Megjegyzem, ilyen megérintettség a rég elmúlt ifjúság által néhány éve is rám talált, amikor a ­filozófus-hecckampány érvei és magatartásformái idéztek régmúlt nyarakat. Nyilvánvaló, hogy a főtér legnagyobb eseménye a köztársaság újólag való kikiáltása volt, amelyen lelkesen részt vettem, s kevéssé zavart, hogy maga a kikiáltó méltatlan volt erre a szerepre, s folyamatosan egyre méltatlanabbá válik. Láttam a Károlyi-szobor elhurcolását és a hitvány Tisza-szobor visszaállítását. Visszatért az egyik vacak Kossuth-szoborcsoport helyére egy másik vacak Kossuth-szoborcsoport. Örültem viszont a derekasan elkészített neobarokk Rákóczi-lovasszobor megújításának, nem feledve a márványtalapzatába vésett latin sorokat arról, hogy ismét ki­újulnak a jeles magyar nemzet sebei. S még korábban ablakomból láttam a Göncz Árpádba a szót belefojtó, később spontán tömegnek nevezett csoport leszállítását az autóbuszokról, s persze a valóban szervezetlen tömeg hullámzását is. Egy akkor még MDF-es, azóta fideszes régi baráttal össze is akadt a szemünk: ő felnézett az ismerős ablakokra, én lenéztem rá – beszélni már nem tudtunk egymással, de összenevetni még igen.