„Beléjük szúrtam azt a szót, hogy anya” – Závada Péter költő

Nem csak a gyászról szól az új kötete, mondja az Akkezdet Phiaiból vagy éppen a Krétakör és Mohácsi János színpadáról ismerős szerző, akivel családról és politikáról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Ha jól sejtem, most az a rész jön, amikor a kritikusok szépen sorban megírják, hogy a Mész mennyivel jobb, mint az Ahol megszakad (Libri, 2012). Ami lehet hízelgő, de azt is jelenti, hogy az első kötet kap még egy-két ütést mandinerből.

Závada Péter: Az előző kötetem kapott eleget eddig is, gyakorlatilag egy bokszzsák, úgyhogy ezt is ki fogja bírni. Tanulópénzként gondolok rá, és nem érzem, hogy védenem kellene. Minden­esetre most megpróbálok a pozitív hangokra figyelni, ha tényleg lesznek ilyenek.

MN: Radikálisan más kötet lett ez. Ezek szerint eltávolodtál az előző könyvtől?

ZP: Egy életem van, a verseim csak ebből az élményanyagból tudnak táplálkozni. De egyre kevésbé érdekelt, hogy mit írok meg, és egyre jobban érdekelt a hogyan. Az életszerűségtől a szövegszerűség felé mozdultam; talán megértettem valamit abból, amit az irodalomelmélet a szöveg és a valóság viszonyáról mond.

MN: És milyen a viszonyod a nyugatos-újholdas hagyományhoz, illetve a posztmodern nyelvjáték Parti Nagy-féle vonulatához, ami korábban meghatározta a verseidet?

 

Fotó: Sióréti Gábor

ZP: Amit Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc vagy Tóth Krisztina zseniálisan megcsinált, azt én nem tudtam fele olyan jól sem folytatni, és most már nem is akarom. Azóta nagyon sok hatás ért, ami erősen különbözik a Holmi holdudvarának verseitől.

MN: Tudatosan összerakott versek ezek, szóval azt sem tartom kizártnak, hogy te magad látod, melyikre ki hatott. Hogy, mondjuk, itt ez a verszárlat a Borbély Szilárdét visszhangozza, vagy ott az a képalkotási mód a Krusovszky Dénesére hasonlít.

ZP: Nem tudom teljesen függetleníteni magamat azoktól, akiket olvasok, de azt remélem, hogy a szerkesztőmmel, Lapis Józseffel együtt volt annyi tudás és kíméletlenség bennünk, hogy amikor egy hatás már nem utalásként, hanem utánzásként jelent meg, akkor azt kihúztuk. Ami benne maradt, arról szeretném azt gondolni, hogy hozzátettem valami sajátot. De nem tagadom, persze, nagy hatással voltak rám mások mellett az egykori Telep csoport tagjai, de például rengeteg 20. és 21. századi angol és amerikai költő is, a New York School körétől kezdve az újszürrealistákon és a tárgyiasokon át a blogköltőkig.

MN: Látszik a verseken, hogy el akartál mozdulni az alanyi költészettől, és ez sikerült is. Ugyanakkor a kötet hátlapján a verskiemelés és az ajánló szöveg egyből létrehoz egy személyes keretet, amikor a halott anya gyászolását állítja a középpontba.

ZP: Ez tudatos. Az olvasó úgyis mindig arra gyanakszik, hogy a lírai én egyenlő a szerzővel, ez kikerülhetetlen. És ha már van ez a helyzet, akkor miért ne játszanék vele? A Mész című versben például nagyon sok személyesnek látszó motívum van, de ezekből semmi nem történt meg, vagy nem úgy történt meg. A másik póluson pedig azok a szövegek vannak, amelyek szinte hermetikusak, szimbólumokra redukáltak, és a megírásuk után beléjük szúrtam azt a szót, hogy anya. Megnéztem, mi történik, ha egy zárt közegbe belekerül ez a szó, ami visszarántja a szöveget a referencialitásba. A kedves és az anya egymásba játszatása is ide tartozik, hogy sokszor nem lehet tudni, melyikükhöz beszél, aki beszél.

MN: Az, hogy ezt szövegjátékként fogtad fel, egyben azt is jelenti, hogy az írást már nem önterápiának használtad?

ZP: Igen, mert közben belekezdtem egy hagyományos terápiába, ami számomra sokkal hatékonyabb, mint az írás. Ennek a tapasztalatait persze be tudtam építeni, ez is kellett hozzá, hogy most már jobban kézben tudjam tartani a saját motívumhálómat. Például mindig is tudtam, hogy félek a befalazott ajtóktól, de most már azt is értem, hogy ez az emlékekkel való szembenézés nehézségével függ össze. Miközben amúgy ez valóban megtörtént, tényleg befalazták a régi lakásunk ajtaját.

MN: Mégis miért?

ZP: A József Attila utcában laktunk egy századfordulós, árkádos házban. Mindkét mellettünk lévő lakást megvette egy cég, és amikor végül eladtuk nekik a miénket, egybenyitották ezt a hármat, ezért a mi ajtónkra nem volt szükség. Amikor kiköltöztünk a lakásból, ahol anyám meghalt, befalazták a bejáratát. Néhány éve visszamentem, és szembesültem vele, hogy a helyén egy vakablak áll.

MN: A versek fölött található címkék is a pszichoanalitikus motívumokat idézik.

ZP: Igen, leginkább a jungi ősképeket. Ha ezeket a címkéket nézed, kapsz egy vertikális olvasatot, tehát többféleképpen is sorba állíthatók a versek.

MN: Miközben a címkefelhő a blogok vagy a netes hírportálok olvasási módját is játékba hozza.

ZP: Ami viszont a gondolkodásunkat képezi le, ami szerintem semmiképpen nemcsak dialektikus vagy körkörös, hanem egyszerre hálószerű is.

MN: A tágabb családod történetéhez milyen a viszonyod? A 20. századi magyar történelem kicsinyített mását látod benne, vagy valami szigorúan személyeset és egyedit?

ZP: Az elvont történelemmel nem nagyon tudok mit kezdeni, csak a személyessel. A családomat mindkét diktatúra, a nyilas és a kommunista is meggyötörte, ezért a történelmet is örökölt traumákon, átmentett félelmeken keresztül értem meg. Az évszámok nem mondanak nekem semmit, az mond valamit, hogy a nagyanyám hazajött Birkenauból, utána találkozott a nagyapámmal, aki munkatáborban volt, és megszületett anyám, aki a kommunista rezsimmel küszködött mint neo­avantgárd művész. De ilyen történetei mindenkinek vannak, nincs ebben semmi különleges.

MN: Egyre több műfajban alkotsz. A rap, a slam, a vers és a színházi szövegek alakulása egyetlen folyamat része, vagy ezek párhuzamos, független világok?

ZP: Azt remélem, hogy ezek stilárisan egy irányba fognak gravitálni. Már most is azt látom, hogy a rap és a vers közeledett egymáshoz. A színpadi szövegeim eddig erősen alkalmazott munkák voltak, és nagyon különbözőek. A dalszövegeknél például sokkal jobban hagyatkozom a nyelvi játékokra, a Hair dalait például nem tudtam volna lefordítani a rapben szerzett rutinom nélkül. A poétikusabb szövegeknél viszont a versek nyelvét veszem elő, és ezt szeretném használni abban a drámában is, amit most tervezek.

MN: De miért kéne arra törekedni, hogy ezek a merőben más célra készült szövegek hasonlítsanak egymásra? Nem pont azt jelenti a profizmus, hogy reggel odakensz egy vicces dalszöveget, délután pedig csiszolgatod a hermetikus verseidet?

ZP: Elvi szinten nincs ezzel bajom, és van, akinek ez jól áll, például Tandorinak, de ami engem illet, ez a fajta profizmus vagy az odakenés mint attitűd eléggé távol áll tőlem.

MN: Az Akkezdet Phiai új lemezzel készül, igaz? Az milyen lesz?

ZP: Egyelőre annyit mondok, hogy nagyon szeretném, ha lenne, és van is már egy félalbumnyi szövegem.

MN: Az NKA-tól kaptatok támogatást a dalszövegek megírására, Süveg Márk pályázata és a tiéd együtt 750 ezret nyert. Lovasi András kevesebbet kapott, Szikora Róbert viszont többet az új musicaljére. Gondolkoztál azon, hogy mennyire elegáns könnyűzenészként pályázni ehhez a kétes hírű szervezethez, vagy a magyar művészeti életben ez magától értetődő?

ZP: Szerintem az a magától értetődő, hogy az NKA-hoz pályázni ilyen viszonyok között gáz. Soha nem pályáztunk korábban, úgyhogy állati sokat gondolkoztam ezen, és most sem tudom, mi a jó megoldás. Mindenki az NKA-hoz pályázik, kiadók, zenészek, írók, mert még mindig ez tűnik a legkisebb rossznak, és az állami támogatás helyett vagy mellett gyakorlatilag nincs más lehetőség. Most ott tartok, hogy nem lehet általános képleteket, sémákat felállítani arra, hogy mi fér bele és mi nem. Eseti döntéseket lehet hozni, például azt, hogy a Petőfi tévének eddig mindig nemet mondtam, mert nem akartam az állami propaganda része lenni. Az alapvető demokratikus értékeim természetesen nem kérdőjeleződtek meg, de hogy ezeket hogyan lehet megvalósítani a gyakorlatban, abban már tanácstalan vagyok.

MN: Kiábrándultan hangzik.

ZP: Azt hiszem, bezárkóztam. Nem tudom, milyen túlélési lehetőségek vannak mostantól ebben az országban. Lehetne az, hogy kivonom magam mindenből, leköltözöm vidékre, nem nézek tévét meg internetet, csak olvasok és írok. Vagy elmenekülök innen, de már az sem olyan egyszerű, mert az egész Európa átalakulóban van. Vagy megpróbálok ezzel a helyzettel valamit kezdeni itt, de egyelőre fogalmam sincs, mit kellene.

Mész

Az online kritikák közös pontja, hogy a túllépés gesztusát méltatják. A túllépést az egész versvilágot átizzadó riadt útkeresésen és bizonyítási vágyon. Závada Péter második versgyűjteménye valóban maga mögött hagyta ezeket a kellemetlen kényszereket, hogy végül másokban találjon önmagára. Ám a Mész valójában nem meglepő költői fordulat, tulajdonképpen ott folytatódik, ahol az Ahol megszakad megszakad. Amit ott nem tudott eldönteni Závada, nevezetesen, hogy rapper legyen-e vagy költő, azt most végérvényesen sikerült. Levedlette a metrumot, a zengő asszonáncokat, s azon a nyomvonalon haladt tovább, amit a korábbi kötet szabadversei jelöltek ki – és a körülmények követelményei. Závada a kialakulóban lévő, sőt egyre erőteljesebb kortárs fiatal költészet regiszterébe lépett át, oda, ahol többek közt Simon Mártont, Pion Istvánt és Nemes Z. Máriót találjuk. És itt válik hasonlóvá, sőt hasonulóvá költészete. A saját bizonytalanságából a mások által teremtett biztonságba menekül. A múlt, a szülői terhek feldolgozásának módja Pionra emlékeztet, az erős és olykor szürreális testiség Nemesre, és a Mész ugyanúgy interaktív játékra hív, ahogy tette azt Simon Márton a Polaroidokban. Ott a számozott mondatok, szavak sorrendje tér el a kötetszerkezettől, tehát egy másfajta olvasatot is felkínál, itt pedig a kötetnyitó költeményt leszámítva minden vers fölött találhatók hívószavak, melyek oda-vissza irányuló nyilakkal jeleznek valamiféle alternatív haladási irányt. A gond az, hogy az összes motívumot felfejteni bár izgalmas vállalkozás lehet, de végtelenül időigényes, és korántsem biztos, hogy megéri.

Az előző kötet öröksége máshol is tetten érhető. Ha ritkán, de itt is felbukkan a bárgyú poénkodás: „Átható / fűszaga van ennek a hétfőnek. Biztos / kenderolajjal kenik az alkatrészeit.” Sokkal inkább megfigyelhető viszont egy erőteljes tárgyiasítás, gyakran a hétköznapok világának mikroszkopikus megfigyelése hívja meg a költői képzettársításokat. Továbbá van itt egy nagy adag önreflexió is a nyelvre, a versírásra: „Keresni magadban a megfelelő / szót”; „Ezen a sortörésen át pont / rálátni a kedvenc szorongásod / homlokzatára”. A kívülről látás és láttatás gesztusai ezek, az elemző létforma megnyilvánulásai, vagyis a költői szemléletmód jelei. És ebből a fénytörésből nézve Závada ezúttal végre jó úton halad.

Svébis Bence

Jelenkor, 2015, 80 oldal, 1490 Ft