Vincze Ádám

A catering szónak nincsen vállalható magyar megfelelője. Az etetés-itatás a rockegyüttes turnéjának is kötelező gyakorlata - azzal a különbséggel, hogy az rendel, akinek amúgy is fizetnek. Vincze Ádám

Magyarország egyik legendás underground csapata, a Vágtázó Halottkémek 2001-ben oszlott fel. A Vágtázó Életerő április 25-i koncertje a Petőfi Csarnokban pedig azért lesz a tavasz egyik legjelentősebb hazai megmozdulása, mert ezen a néven a VHK klasszikus felállásának magja, vagyis Grandpierre Attila énekes, Németh "Fritz" László és Molnár "Lujó" Lajos gitárosok, Mestyán Ádám basszusgitáros és Balatoni "Boli" Endre üstdobos idézi meg a legendás zenekar munkásságát egy új dobossal, a Yavából érkezett Szabó Kristóffal kiegészülve. A meglehetősen ígéretes zenekari próbába való belehallgatás után ebből az apropóból kérdeztük a csapat tagjait.

A Borsodból indult ötös húsz évvel ezelőtt a legnagyobb magyar reménységnek számított a rock/metál színtéren: a General Rejection és a Dreamland In Misery demók olyan fantasztikusan összetett és ötletes zenét tartalmaztak, amilyet akkoriban külföldön is csak ritkán lehetett hallani. A zenekar egyetlen nagylemezt jelentetett meg (Inside Ash, 1994), utoljára a 95-ös Sziget fesztiválon állt színpadon. A tagok úgy döntöttek, hogy idén életre keltik a legendát: március huszadikán a Diesel Klubban ismét fellép a Bedlam. A képünk előterében látható Ujvári Péter dobossal, Fodor Zoltán énekessel és Hankó Zoltán gitárossal ebből az alkalomból beszélgettünk. Vincze Ádám

Jakab Zoltán a budapesti underground rockvilág meghatározó figurája, aki még tizenévesen a Newborn nevű hardcore zenekarával turnézta be egész Európát, majd annak feloszlása után a Bridge To Solace élén tért vissza, emellett koncerteket szervez a BudapestRockandRoll égisze alatt. A napokban a holland GSR kiadó gondozásában megjelent új BTS-lemez (House Of The Dying Sun) apropójából ültünk le vele. < Vincze Ádám

A mindössze huszonötödik életévét taposó Pándi Balázs karrierje már most eseménydúsabb, mint a legtöbb hazai zenészé. A budapesti punk/hardcore színtérről indult fiatal dobos a Mayhem-énekes Csihar Attila mellett szinte az egyetlen olyan magyar zenész, akit világszerte ismernek. Turnézott a To Live And Shave In L.A. nevű kultikus amerikai zenészkollektívával (amelyben Andrew W. K. és Thurston Moore is megfordult már), rendszeresen koncertezik Otto von Schirach amerikai breakcore zenésszel, együtt dolgozik a Venetian Snares művésznéven alkotó Aaron Funkkal, aki vitán felül a kortárs elektronikus zene egyik legmeghatározóbb alakja, mindemellett olyan előadók koncertjeit szervezi le Magyarországra, akik megkerülhetetlenek a kortárs underground zenében (Kid 606-től Jamie Saften át a Mastodonig). A Fészek klubban, egykori munkahelyén beszélgettünk - először régi anekdoták kerültek szóba, például az a sztori, amikor Balázs a nyolctagú Page99 zenekarnak szervezett koncertet Budapesten.

A hazai internetezők elég széles körében lett az elmúlt pár évben fogalom az Olaszországban élő Merényi Dániel által rajzolt abszurd képregénysorozat, a Napirajz (http://napirajz.hu/). A Gébics eszpresszó, Szultán, Röné és társai ma már klasszikusokká váltak, a Napirajz évfolyamaiból tavaly novemberben pedig már a második kötet készült el. A rajzok alkotójával az újpesti panelrengetegben sikerült leülni, ami már önmagában is külön szociotrip: a beszélgetés kezdete előtt például egy (valószínűleg csempészett) parfümökkel seftelő, lepattant alak talált meg minket, aki az árukészletét egy nyolcvanas évekből itt felejtett babakocsiban szállította magával.

A metál mint műfaj hagyományosan erős a Szigeten. Évek óta a HammerWorld Magazin sátra (a harmadik legnagyobb színpad a Hajógyárin) számít a műfaj rajongóinak első számú célpontjául, ami idén szerencsére már nem az isten háta mögött lesz, hanem valahol az egykori Jazz Színpad környékén, és az állítólagos méretbeli csökkenését a szervezők bivalyerős felhozatallal kívánják kompenzálni. Lássuk!

A Korog a szakma zenekara Magyarországon: ahhoz képest, hogy a harmadik lemezüknél tartanak (három és felediknél pontosabban, ha beleszámoljuk a Próbáld újrát, amin néhány remix mellett a teljes Corpus Kriszti demó is megtalálható az összes klasszikussal az Elsiető ég alatt-tól az Egy nap és máig), még mindig csak néhányan ismerik őket a jól tájékozott zenészkollégákon és újságírókon kívül, akik aztán évente egyszer rituálészerűen egybegyűlnek az aktuális Sziget Korog-fellépésén, rendszerint hajnali három óra tájékán.

Törvényszerű, hogy a huszonegyedik század cyber-rohanásában egyre többen fordulnak olyan kultúrákhoz, melyekhez képest az európai történelem öcsikorúnak számít. A vízipipázás elterjedése legalábbis ezt igazolja.

Az előző számban olvasható koncertbeszámoló alapján már mindenki gondolhatja, miért tartottam kicsit ettől az embertől, akinek olyan a tekintete a színpadon, hogy a Supernatural démonvadász testvérpárja is megrettenne tőle, ráadásul a földkerekség egyik legszélsőségesebb zenekarának az élén üvölti-sikítja a mikrofonba gyűlölettől és frusztrációtól fröcsögő dalszövegeit. A Corvintető backstage-nek kinevezett szekciójában történetesen egy teljesen hanyatt döntött fogorvosi székben relaxál (hogy ez az eszköz hogyan került oda, annak firtatását inkább hagyjuk), és kellemes csalódásként kimondottan barátságosan fogad, annak ellenére, hogy rövid időn belül ez a negyedik interjúja, ráadásul dögfáradt.

Azzal a nagyeszű sajtóssal, aki a Zdob si Zdubot a moldáv Red Hot Chili Peppersnek aposztrofálta a programajánlóban, szívesen elbeszélgetnék arról, hogy ha egy zenekarban a gitáros pontosan ugyanolyan idióta sapkát hord, mint John Frusciante az Under The Bridge klipjében (meg Czutor Zoliék még a korai Nyers-időkben), attól még nem feltétlenül muszáj ekkora állatságot írni. Természetesen aztán mindenhol így írták körül őket, pedig ezek a moldáv arcok saját maguk bírták a legjobban definiálni jó pár lemezzel ezelőtt a saját stílusukat.

Ezt most nem lehet gyermeki rajongás és heves múltidézés nélkül sehogy. Ezzel a zenekarral (rövid biográfia később) tizensok évvel ezelőtt találkoztam először, és estem valami olyasmibe vele kapcsolatban, amit örök szerelemnek szoktak hívni mások. Emlékszem, a debütáló lemez kazettán volt meg, és a heti kétszer abszolvált angolórákra menet rendszeresen ez volt a soundtrack, mégpedig olyan elosztásban, hogy az A oldalt odafelé hallgattam meg, a B oldalt pedig a haza vezető úton, és mindig fele tempóval vánszorogtam fel a másodikra, ott pedig percekig szöszmötöltem az ajtónyitással, hogy a lemez végére tett, katarzisba hajló jammelést (Bury Me In Smoke) normálisan végighallgathassam, és ne kelljen kikapcsolnom pusztán azért, hogy bekiálthassam a konyhába, hogy hazajöttem.