Szinte mindenki az arab kultúrkörhöz kapcsolja a vízipipázás szokását, pedig eredetileg Indiából származik. Ahány ország, annyi "megszólítás", de a hookah, ami a britek indiai regnálásának idején szivárgott be az angol köznyelvbe - a kor híres világutazója, William Hickey 1775-ben íródott memoárjai alapján - az eredeti elnevezése a vízipipának. A török eredetű nargile kókuszhéjat jelent, ez arra utal, hogy a korai pipák kókuszdió kiszárított héjából készültek - ezt a kifejezést alkalmazzák többek közt Görögországban, Szíriában, Libanonban, Irakban és Izraelben. A perzsa/arab eredetű shisha jelentése nemes egyszerűséggel üveg, ebben az esetben az összefüggést nem kell magyarázni.
A vízipipa fogyasztási szokásai és etikettje legalább annyira függ a földrajzi helyzettől, mint az elnevezés. Az arab országokban, ahol a vízipipázás megszokott szociális eseménynek számít a férfiaknál, nemritkán társasjátékkal egybekötve, sértésnek számít, ha a pipa átadásakor a cső szipkájával rámutatunk valakire. Itt a csövet nem szokták a soron következő kezébe adni (ha mégis, akkor szigorúan jobb kézzel és lefelé mutató szipkával), hanem csak leteszik maguk mellé. Afganisztánban általában otthon pipáznak az emberek: a vasárnapi ebéd megkoronázásaképp gyújtják be a shishát, de nyilvános helyeken a turistákon kívül általában nem használják, míg Pakisztánban vagy Indiában nagyítóval sem lehet olyan szórakozóhelyet találni, ahol ne pöfékelne legalább egy nagyobb társaság. Akárcsak Izraelben, ahol viszont pár éve erőteljes kampány indult a fiatalok körében terjedő vízipipa-használat ellen, és ezzel nagyjából egy időben tiltotta be az izraeli hadsereg is a laktanyáiban. Hazánkban az otthoni vízipipázás az elterjedtebb, bár egyre több olyan vendéglátó-ipari egység található, főleg Budapesten, ahol az érdekesség kedvéért egy csésze tea mellé vagy egy jó ebéd után kikérhetjük a nargilét.
A vízipipa felépítése és működése nem sokat változott az évszázadok során. Adott egy többnyire fémből kovácsolt üreges oszlop, a pipa teste, ennek tetején izzik a dohány, az erre, általában kerámiából kialakított dohánytartóban, a testből egy vagy több szívócső kígyózik elő, alá pedig a rendszerint üvegből készített víztartály csatlakozik. Az ember megtölti a tartályt, készít egy laza tömetet a kellően szétmorzsolt dohányból, ráteszi az izzó faszéndarabot, majd hátradől, és kényelmes pöfékelésbe kezd. Első hallásra majdnem olyan egyszerűnek tűnik, mint rágyújtani egy barna Szofira, de megvannak a maga buktatói.
Az első és legfontosabb,
hogy a vízipipa szerkezetének hermetikusan záródnia kell, máskülönben hiába erőlködik összes tüdőkapacitásával a felhasználó, csak a szoba levegőjéből szívhat be egy nagy adagot. A dohánynak és a szénnek nem szabad egymással érintkeznie, különben a dohány lassú izzás helyett begyullad, és ilyenkor egy erősebb szippantáskor körülbelül olyan, kaparós és kellemetlen ízt kap a rutintalan pipás, mintha tüdőre venné egy Zaporozsec kipufogóját, némi halványan érezhető kétalma-aromával a háttérben. Ennek elkerülése érdekében ne tömjük színültig a pipafejet, érdemes egy-két milliméterrel a széle alá belőni, a fej tetejére pedig ajánlatos egy lyukacsos fémből készült széntartó konzolt vásárolni. Az izzó faszén piszkálására hivatott csipesszel együtt ezt általában ajándékba adják vízipipák mellé, ha mégsem, akkor a jól bevált "sufnituning" a következő: hasítsunk le egy csík alufóliát, hajtsuk két- vagy négyrét, a dohány behelyezése után applikáljuk rá a rendszerint kerámiából készülő pipafejre, essünk neki egy biztosítótűvel, lyuggassuk ki húsz-harminc helyen, és máris kész az egyszer használatos széntartó konzol. A dohánytömet lazaságának és a víz mennyiségének kérdése szintén nem elhanyagolható: ha a dohányt nem elég szellősen helyeztük bele a kerámiába, nehezebben izzik át, és behorpad a homlokunk az erőlködéstől, amíg szívjuk. Ugyanez történik, ha túl sok vizet öntöttünk a tartályba, és a füstnek nem marad elég helye. Ennek elkerülése érdekében a tartályon általában van egy dekorációnak álcázott jel, ami a kívánatos vízszintet mutatja.
A szénből, ha nagyon egyszerűen akarjuk megközelíteni a dolgot, kétféle létezik. Lustábbaknak és olyanoknak, akik nem napi szinten használják a shishájukat, érdemes öngyulladót vásárolniuk. Ez általában kis korong alakú (átmérőre létezik 33 és 40 milliméteres: utóbbi értelemszerűen tovább ég), tízes kiszerelésben öt-hatszáz forintért meg lehet kapni a legtöbb helyen. Az öngyulladó szén olyan réteggel van bevonva, mint a csillagszóró: az ember megfogja a csipesszel, s addig járatja rajta az öngyújtó lángját, amíg az öngyulladó réteg fel nem szikrázik, és a szén külső felülete izzani kezd. Ha a szénkorong rendesen körbeégett, rá lehet tenni a konzolra, és indulhat a pöfékelés. A nem öngyulladó szén bonyolultabb ügy: nyílt lángon kell izzásig melegíteni, ami körülbelül addig tart, amíg az ember lefőz magának a pipa mellé egy jó erős kávét. A nyílt láng alatt minimum gáztűzhelyet kell érteni (csak aztán legyen kéznél valaki, aki az ilyenkor óhatatlanul keletkező hamut szó nélkül lesikálja róla), villanyplatni és öngyújtó nem jó. Haladók és súlyosabb vízipipafüggők az öngyulladó szén begyújtásához képest lényegesen több mocsok és macera ellenére általában ezt a fajta szenet választják, hiszen jóval gazdaságosabb (ezer-ezerötszáz forintért lehet kapni egy kilónyi zsákocskával), a gáztűzhely összerondításának elkerülése végett pedig érdemes beruházni egy gázpatronos kempingfőzőbe.
A vízipipadohány merőben eltér attól a képtől, amit általában a dohányhoz társítunk. A ma ismert vízipipadohány a tizenkilencedik században nyerte el végső formáját, mivel az addig használatos dohányt szárított gyümölccsel, illetőleg melasszal kezdték keverni. Innen ered a legtöbb dobozon olvasható "molasses" megnevezés, és így lett a vízipipadohány könnyen kezelhető és jóízű. A nikotint és "rendes" (általában Iránból származó, sötét és erős) dohányt csak minimálisan tartalmazó vízipipadohány állaga inkább pulykatakonyra emlékeztet, ami főképp a melasz és a hozzáadott glicerin eredménye.
Számtalan ízben létezik
- a boltok slágerének számító kétalmáson, illetve cseresznyésen kívül szinte az összes gyümölcsnek és a mentának is van dohányverziója az olyan, elsőre elvetemültnek hangzó ízek mellett, mint a kóla, a Red Bull vagy a csokoládé. Ha valakinek nem elég a Nakhla vagy az El Hennawy dohányok teljes választéka (ezekhez a márkákhoz lehet a legkönnyebben hozzájutni Magyarországon), akkor a különböző vízipipásfórumokon remek tippeket kaphat a különféle keverési trükkökről. Ha például víz helyett tejet öntünk a tartályba, és ezt meggyízű dohánnyal kombináljuk, kellemes, joghurt jellegű aromát kapunk, az After Eight fantázianevű keverék felerészt mentás, felerészt karamellás dohányokból áll, és íze emlékeztet a jól ismert mentolos csokoládéra, citromos és narancsos dohányokat fele-fele arányban keverve pedig üdítő illatot és aromát kapunk. A lehetőségek száma végtelen.
A vízipipázás egészségre káros hatásáról több, egymásnak ellentmondó tanulmány is született. A vízipipázás egészséges mivolta mellett kardoskodók általában a cigarettázás során a papír égésekor keletkező kátránytartalom teljes hiányát és az alapból alacsony nikotintartalmat (ami az El Hennawy dohányoknál például 0,5 százalék) emlegetik előszeretettel, míg a pesszimistábbak azzal érvelnek, hogy hiába a minimális nikotinmennyiség, ha egy vízipipa elpöfékelése során körülbelül annyi füstöt szív magába a pipás, mintha láncban eltolna egy egész doboz cigit. Annyi biztos, hogy a vízipipázás kicsit kevésbé egészséges, mint egy hegyi tengerszem mellett margarétákat szagolgatni. Ami viszont súlyosabban érinti a magyar shishahasználókat, hogy a VPOP ez év januárjában hozott rendelete a vízipipadohányt is felvette a jövedéki termékek sorába. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy a shishadohányt a jelenlegi készletek kiárusítása után csak zárjeggyel ellátva lehet forgalmazni, és az eddig zárjegy nélkül kapható dohányok ezer-ezerötszáz forintos ára előreláthatóan drasztikusan emelkedni fog. Aki nem spájzolt be jó előre a még olcsón kapható dohányokból, az a pipája mellett a fogát is szívhatja hamarosan.
