Ezt most nem lehet gyermeki rajongás és heves múltidézés nélkül sehogy. Ezzel a zenekarral (rövid biográfia később) tizensok évvel ezelőtt találkoztam először, és estem valami olyasmibe vele kapcsolatban, amit örök szerelemnek szoktak hívni mások. Emlékszem, a debütáló lemez kazettán volt meg, és a heti kétszer abszolvált angolórákra menet rendszeresen ez volt a soundtrack, mégpedig olyan elosztásban, hogy az A oldalt odafelé hallgattam meg, a B oldalt pedig a haza vezető úton, és mindig fele tempóval vánszorogtam fel a másodikra, ott pedig percekig szöszmötöltem az ajtónyitással, hogy a lemez végére tett, katarzisba hajló jammelést (Bury Me In Smoke) normálisan végighallgathassam, és ne kelljen kikapcsolnom pusztán azért, hogy bekiálthassam a konyhába, hogy hazajöttem. Na, kábé ekkortájt fogalmazódott meg bennem, hogy egyszer mindenképpen ott kell lennem egy Down-koncerten (lehetőleg az első sorban, habzó szájjal - szólt ki belőlem akkor még az ifjonti vér), a két évvel ezelőtti, zürichi Down-bulira meg már a kezemben volt a jegyem, csak a szállítóeszköz hiánya meg egy közbejött mandulagyulladás miatt azt úgy buktam be, ahogy kell.
Még elöljáróban a zenekarról pár szót. A Down megalakulása a rocktörténelem egyik legspontánabb és egyben legszebb eseménye lehetett; amikor a panterás Phil Anselmo, a Crowbarból ketten, a Corrosion Of Conformity Pepper Keenanje és a mindenféle obskúrus New Orleans-i zenekar állandó magjaként nyüzsgő Jimmy Bower egy súlyos, alkoholizálós-kábítószeres parti kellős közepén lebattyogott a próbaterembe zenélni. Az Eyehategodban és még itt-ott zenélő, akkortájt a Crowbar dobosaként is funkcionáló Jimmy Bower beült a dobok mögé, a Panterában ugyan csak éneklő, de egyébként gitározgató Anselmo gyorsan megmutogatta a többieknek az erőteljes Black Sabbath-hatásokkal bíró gitártémáit, majd tekertek még egy spliffet, és nekiálltak jammelni. Ezekből a témákból született aztán a már emlegetett debütlemez, a '95-ös NOLA, ami a mai napig a legfontosabb hivatkozási alap, ha valaki a stonerről és az ehhez kapcsolt műfajokról értekezik, sőt az igazán fanatikus Down-rajongók szerint meg is kellett volna állniuk ennél az egy anyagnál, mert sem az ezt követő, melankolikusabb, Led Zeppelin-esebb II: A Bustle In Your Hedgerow (már a cím is egyértelmű Zeppelin-utalás, ugye), sem a tavaly szeptemberben kiadott friss anyag, a még nyomorúságosabb hangulatú III: Over The Under nem üti meg a mércét.
A fenti állítás már csak azért sem állja meg a helyét, mert ezen a koncerten az egyik olyan pillanat, amikor muszáj volt zsebkendővel szemet törölgetni, pont a kettes lemezről elővezetett Ghosts Along The Mississippi - Learn From This Mistake kettős volt. Mindezt pedig úgy, hogy körülbelül minden olyan külső tényező megvolt, ami tönkretehet egy ilyen eseményt: egy prágai, gyalogos eltévedés (nyolcra volt kiírva a koncert, és tényleg el is kezdték akkor, amikor mi még a Vencel tér környékén rohantunk, szóval teljesen fölösleges volt felrúgni azt a két japán turistát, akik pont útban voltak: na, így késnek le a magyarok két számot), egy olyan hangzás, amiből főleg a mélyre hangolt gitárok és a basszusgitár bántóan összegerjedő lüktetését lehetett csak kivenni, és egy olyan zenekar, amely csak távolról emlékeztet a svájci óra pontosságára. Talán ez is lehet a Down titka, ez a slendriánság, mármint, ahogy játszanak: a sátánista Törpapára emlékeztető Kirk Windstein gitáros persze tökéletesen penget, ahogy az egykori Pantera bombabiztos ritmusszekciójának fele, a BustleÉ idején érkezett Rex Brown basszusgitáros is, a többiek meg csak úgy tessék-lássék, és mégis annyira hatásos meg hiteles az egész, hogy tátott szájjal kell nézni. Főleg Anselmót persze, aki legendásan eke énekes élőben, főleg, amióta kísérletet tett arra, hogy elpusztítsa a világ összes kábítószerét, és miután rájött, hogy ezt nem fogja túlélni, visszavett egy kicsit, de a hangja megsínylette rendesen. Itt is küzd az énektémákkal, és nem is mindig megy neki, de valahogy az ilyenektől hiszi el az ember minden szavát, és ettől lesz olyan az egész, hogy az ember szinte ott érzi magát az első próbán, valamikor a kilencvenes évek elején. Innentől kezdve aztán kevésbé fontos, hogy Pepper Keenan többet pózol, mint amennyit játszik, a gitárjával rendszerint géppuskaként célozva meg a plafont, meg hogy a szélesen vigyorgó, láthatóan nem szomjas Jimmy Bower dobolása is csúszkál: marad a ledöbbenés, hogy ezek ezt ilyen pofátlan lazasággal kenik oda, mint a kettétépett zsömlébe az olvadt Mackó sajtot szokás. A műsor meg persze álomszerű. Valószínűleg ők is tudják, melyik lemezüket szereti a közönség a legjobban, úgyhogy az első körben a Losing All és a Lifer szól a NOLA-ról, a ráadásban meg jött még a Stone The Crow és az akusztikus Jail (itt volt igazán megrázó Anselmo sokat megélt figurája, ahogy az anyagozástól bluesba rekedt hangjával énekelt, csontra leoltott fényekkel). Majd a Bustle-lemezes New Orleans Is A Dying Whore után (amit rutinosan szakított félbe a zenekar, hogy a meglepően visszafogott Anselmo először szép szóval próbáljon lenyugtatni valami első sorban balhézó arcot, majd aztán kivitesse a biztonságiakkal) a feledhetetlen Bury Me In Smoke, amibe aztán úgy fűzték bele azt a nyúlfarknyi idézetet a hármas lemez legszebb dalából, a Nothing In Returnből, amúgy improvizatíve, hogy ott hatszáz embernek egyszerre szorult el a szíve, és én is el tudtam felejteni a hatszázvalahány kínkeserves kilométert kifelé, a világ összes szennyével egyetemben.
Prága, Roxy Club, március 28.
