Pándi Balázs: Ez a sztori a világot bejárta már. Az történt, hogy megbeszéltünk egy találkozót a Nyugatinál, ők pedig teljesen elkavarodtak, ráadásul késésben voltak, mert előtte szétszedték őket a határon. Pont a Váci úton jött a zenekar, a Ralf nevű német szervező iszonyatos, piros mikrobuszában, mindenki az ideg-összeroppanás szélén volt, és az egyik tag, hogy oldja a feszültséget, poénból kidugta a fejét a mikrobuszból, és kétségbeesetten elüvöltötte magát, hogy: Balázs, itt vagyunk! Én pedig pont hallottam, odanéztem, beszálltam, és mentünk a koncert helyszínére. A legszebb az, hogy én akkor azt hittem, hogy rendben odataláltak, és öt évvel később mesélte egy amerikai haverom az addigra már városi legendaként elterjedt történet előzményeit.
Magyar Narancs: Elmondható, hogy mostanra underground körökben világszerte ismert zenész vagy. Honnan indult ez a történet?
PB: Egyértelműen onnan, amikor Aaron Funk (azaz Venetian Snares) ideköltözött Magyarországra. Addig is zenélgettem, de onnantól kezdve kezdett komolyabbá válni, amikor elkezdtünk Aaronnal együtt dolgozni. Az nagyon nagy löket volt.
MN: Hogyan ismerkedtél meg vele?
PB: 2004-ben játszott Budapesten, azóta folyamatosan vissza akart ide jönni, és egy esetleges koncert ügyében kezdtünk levelezni. Akkoriban már komolyabb bulikat szerveztem, és a zenekarok révén elterjedt a híre, hogy itt van egy csávó Budapesten, aki koncerteket szervez, és egyébként dobol: utóbbi onnan ered egyébként, hogy lejöttünk ide a Kid 606-ékkel mulatni, és hulladék részegen nekiálltam jungle-alapokat ütni a felállított dobszerkón, ők pedig el voltak tőle ájulva. Amikor Aaron ideköltözött, egyből felvetette, hogy zenéljünk együtt, és az első pillanattól kezdve megvolt a közös hullámhossz, jöttek az ötletek. Ebből lett a Pink + Green EP-n a Pink + Green VIP, illetve a nemrég megjelent 1961 lemezen a dobtémák. Aaron iszonyatosan elismert zenész - Ozzy, Björk, John Frusciante szintű nevek rajonganak a munkásságáért, és nagyon sokat hivatkoznak rá -, és mivel én voltam a dobos, akivel együtt dolgozott, nekem is lett bizonyos nevem a szakmában. Azóta voltam kinn nála Kanadában, ahol egy rakat zenét csináltunk.
MN: Mennyi ideig élt itt Aaron?
PB: Fél évet, évet nagyjából: itt folytak a Pink + Green munkálatai, a Detrimentalist is itt készült javarészt, és a My Downfall lemezt is itt fejezte be. A breakcore műfaj egyébként is Európában pörög a legjobban: az utóbbi években itt alakult ki olyan színtér, hogy Aaron például akármelyik nagyobb városban akár hétköznap is telt házat tud csinálni bármelyik klubban. Amerikában nincs ennyi fellépési lehetőség.
MN: Ráadásul a breakcore az elmúlt pár évben lett igazán népszerű, nem?
PB: A kilencvenes években ment nagyon a Praxis meg a Digital Hardcore Recordings, tudod, az Alec Empire első szólódolgai, amikor még nem azt a bárgyú elektrorockzenét nyomta, mint most, hanem kőkemény jungle-osztásokat. A breakcore ennek az irányzatnak a folytatása, ami igazán 2004 körül lett újra népszerűbb. Az első találkozásom a breakcore-ral egyébként pont egy Aaron-féle remix volt: a Fate Of Icarusnak csinált egy átiratot, amitől szó szerint térdre borultam. Ez a mai napig az egyik legbrutálisabb száma. Az újabb vonalnak egyértelműen ő az "alfa-hímje" egyébként. Lehet, hogy ez most erősen hangzik, de a mai break-core szerintem a tíz évvel ezelőtti Venetian Snares-lemezekből táplálkozik, csak jóval kevesebb fantázia van benne, mint azokban. Nyilván vannak ma is jó lemezek, de a képzeletbeli trónon Aaron ül.
MN: Ezek szerint szerencséd volt, hogy pont vele sikerült összekerülnöd.
PB: Szerencsésnek érzem magam, persze, de nem azért, mert egy ilyen névvel kerültem össze, hanem hogy olyan emberrel dolgozhatok, akivel maximálisan megvan a közös hullámhossz, és aki nagyon-nagyon közeli barátom is egyben. Nem az történik, mint máshol, hogy jó, csináljunk zenét egy bizonyos stílusban, aminek általában az lesz a vége, hogy valaminek megcsinálják a gagyi kelet-európai verzióját. Vele nagyon megtaláltam hozzáállásban is a partneremet. Még azon se gondolkodunk, hogy egyáltalán meg fog-e jelenni az, amit épp csináltunk; csak és kizárólag a hangok számítanak. Olyanokat találtam ki anno, hogy odavittem például a kúpig berepedt cintányérokat, össze-vissza elhangoltam a dobomat, hogy minél embertelenebb hangzása legyen, 95-110 bpm közötti Amen-breakeket játszottam, és ezekből vett hangmintákat. Inspiráljuk egymást a mai napig, és sok esetben az alkotás teljes folyamata közös az első hangtól az utolsóig.
MN: Mi igaz abból a pletykából, hogy Kanadában John Frusciantéval is zenéltél?
PB: Van alapja a pletykának, de ezek szintén olyan zenék, hogy nekünk megvannak, aztán hogy ez valaha ki lesz-e adva, az egyáltalán nem biztos. Meg nem is érdekes. Mi hallgatjuk, meg akik ilyen közeli barátok, azoknak meg szoktam mutatni, de egyáltalán nem szempont hogy kijut-e a nagyközönség elé. Ettől a társasjátékszerű, spekuláns, karrierista zenéléstől mindig okádtam.
MN: Mi lett ennek a kéthetes kanadai kiruccanásnak az eredménye?
PB: Amikor eljöttem, három szám volt készen. Aaron aztán elment turnéra, úgyhogy nem tudom, hogy momentán hol tart a dolog. Tavasszal megint kimegyek hozzá, és folytatjuk tovább a zenélést. Hogy ezen a vonalon születnek-e az új dolgok, vagy akkor épp mást lesz kedvünk csinálni, majd akkor eldől.
MN: Elég nagy dolgok ezek egy csóringer dél-pesti punk arcnak!
PB: Nagyjából egy éve volt egy fordulópont az életemben. Aki ismer, tudja, hogy finoman szólva nem vetettem meg a szórakozást. Mondhatni, ledoktoráltam belőle, de el kellett döntenem, hogy vagy komolyan veszem a zenélést, és élek ezzel a lehetőséggel, amit az Aaronnal való kooperáció adott, vagy folytatom ezt a félnihilista, félig vendéglátós, félig zenélős életmódot. Akkoriban mentem el turnéra a To Live And Shave in L.A.-vel, ahol az 53 éves Tom Smith, a zenekar vezetője gyakorlatilag a második apám lett. Többen mondták előtte, akik ismerik őt, hogy borzalmasan nehéz lesz vele turnézni, viszont annyit ember életében nem tud tanulni, mint tőle. Az én zenéhez való hozzáállásomon nagyon sokat változtatott ez a turné.
MN: Mire gondolsz?
PB: Egyszer játszottunk egy klubban, ahol iszonyatosan rossz hangosítás volt, és az összes zenész kiakadt, ő pedig csóválta a fejét, és azt mondta, hogy: "Srácok, most minek őrjöngtök? Majd halkan játszunk, és úgy leszünk kurva jók." Mindig azt mondta, hogy nemcsak a zenében, hanem a szituációkban is improvizálunk, és hogy pont ezért ilyen jó ez a zenekar. Teljesen igaza van egyébként: milyen unalmas lenne minden este ugyanazt, ugyanúgy játszani. Nagyon jó volt egy ilyen emberrel zenélni, aki csakis arra fókuszál, hogy mi az a hang, ami kijön a hangszórókból az adott pillanatban. Nekem annak idején pont ezért is volt szimpatikus a hardcore/punk mozgalom: csak az számított, amit játszottál. Manapság már nem így van: olyan dolgok a lényegesek, hogy hova mész fodrászhoz, milyen tetoválásod van, és ki keveri a lemezedet. Mindenben borzalmas görcsölés megy, egyetlenegy dologról feledkeznek meg: a zenéről és arról, hogy élvezzék a zenélést.
MN: Elég kiábrándultan beszélsz a mai punk/hardcore színtérről.
PB: Persze, mivel 2003 környékén jött egy éles váltás, és gyakorlatilag az egész "színtér" önmaga paródiájává vált.
MN: A legismertebb zenekar, ahova hívtak dobolni, az amerikai Amen volt, aztán abból végül semmi nem lett. Miért?
PB: Kár is beszélni róla. Casey Chaos, az Amen énekese egy igazi métely. Soha az életben nem fizetett ki egy zenészt se, hanem mindig valami kamu okra hivatkozott, hogy elhagyta a pénzt, kirabolták és így tovább. Hozzáteszem, az Amen gázsija egyes fesztiválokon elérte a 8000 fontot. Aztán érdekes módon Casey ötcsillagos hotelekben éjszakázott, míg a zenekar tagjai a buszban aludtak. Miután csak ilyen sztorikat hallottam róla, jobbnak láttam maradni.
MN: Idén milyen projektekben veszel részt?
PB: Szó van a japán Merzbow-val egy közös koncertről, illetve lemezfelvételről. A TLASILA turnéról Gaybombbal csinálunk egy lemezt. Õ egy muszlim srác, aki autista gyerekeket oktat egy mágneskártya-leolvasó segítségével. Szabad idejében pedig ezeket a leolvasókat erősítőkre köti, és a kártyák segítégével csinál noise zenét élőben. Ezen a lemezen a kártyákon javarészt az én dobmintáim lesznek. Összeállt egy új zenekar többek közt a már említett To Live...-es Tommal és a Darkest Houros Ryannel, ami Rope Cosmetology névre hallgat, ez brutál zajimprovizáció két dobbal. Egy év kihagyás után újra Chief Rebel Angel-tag lettem, ami nagyjából az egyetlen honi elfoglaltságom, bár kezd körvonalazódni egy Thug Jazz nevű formáció, ami a 60-as évek radikális free jazz világát idézi - ez is lokális ügy lesz. Otto von Schirach barátommal is folytatjuk a koncertezést. Ami még komolyabb projekt más vonalon: Winnipegben összehaverkodtam egy Chris nevű arccal, aki Skinny Puppy meg Nine Inch Nails szintű neveknek egyéni rendelésre készít analóg szintiket. Vele elkezdtünk agyalni egy teljesen új felépítésű elektromos dobon, ami a lineáris dobolásra épül, és elég komoly effekthalmazt tartalmaz. Ha minden igaz, a segítségével ez is megépül még az idén.
MN: Úgy hallottam, a Sonic Youth-os Thurston Moore-ral is készülsz valamire.
PB: Ebből annyi igaz, hogy Thurston is ugyanúgy tagja a To Live And Shave In L.A.-nek, de az egy sokéves múltra visszatekintő zenészkollektíva, és megfordult egy rakat tag benne. A 2006-os lemezen gitározik Moore, és a zenekar a mai napig az ő stúdiójában veszi fel a lemezeit. Ismerjük egymást egyébként, tudunk egymásról, de még nem játszottunk együtt. Tom jövőre feloszlatja a To Live In Shave In L.A.-t: lesz egy nagy búcsúturné, amin én is ott leszek, meg Andrew W. K. és Thurston Moore is.
MN: Csomó jeles arccal zenéltél már. Ki tudod emelni a legmeghatározóbb élményt?
PB: Otto von Schirachkal voltak a legkomolyabb koncertek: a Dour fesztivál tízezer embernek, a legendásan radikális szigetes koncert a Mokkában, illetve amikor Manchesterben Aphex Twin meghívására játszottunk, közvetlenül az ő szettje után, és az egész estét Richarddal (Richard D. James Aphex Twin polgári neve - V. Á.), illetve a családjával töltöttük.
MN: Nem fordult meg a fejedben, hogy kiköltözz külföldre?
PB: Nem. Szeretek itt élni. Hiába osztják hatszázezren Magyarországot, én nagyon szeretem azt a környéket, ahol felnőttem. Van egy szobám, ahol tudok dobolni, itt él a nagymamám, akit imádok, és akit nem lenne szívem itt hagyni, ilyenek. Aki talpraesett, és tud magával mit kezdeni, az nem veszik el Magyarországon sem. Így is minden évben kinn töltök pár hónapot, és mindig jó Budapestre visszajönni. Érted, ha kimennék, a lemezgyűjteményemet hogy vinném magammal? Sehogy. A lemezek nélkül meg egy tapodtat se, sehova!
