Az előző számban olvasható koncertbeszámoló alapján már mindenki gondolhatja, miért tartottam kicsit ettől az embertől, akinek olyan a tekintete a színpadon, hogy a Supernatural démonvadász testvérpárja is megrettenne tőle, ráadásul a földkerekség egyik legszélsőségesebb zenekarának az élén üvölti-sikítja a mikrofonba gyűlölettől és frusztrációtól fröcsögő dalszövegeit. A Corvintető backstage-nek kinevezett szekciójában történetesen egy teljesen hanyatt döntött fogorvosi székben relaxál (hogy ez az eszköz hogyan került oda, annak firtatását inkább hagyjuk), és kellemes csalódásként kimondottan barátságosan fogad, annak ellenére, hogy rövid időn belül ez a negyedik interjúja, ráadásul dögfáradt.
*
Magyar Narancs: Hogy megy a turné?
Steve Austin: Frankón és szerencsére problémamentesen, azon kívül, hogy egyik este a stábból páran annyira lerészegedtek, hogy félig lerombolták a turnébusz belsejét, meg összehánytak mindent.
MN: Amikor először nálunk jártatok a Neurosis kíséretében 99-ben, a Today Is The Day ritmusszekcióját a mai Mastodon két zenésze (Bill Kelliher basszusgitáron és Brann Dailor dobon) alkotta. Meglepődtél, hogy pár évvel később a Mastodon ilyen sikeres lett egy szintén nem különösebben kommersz zenével?
SA: Nem igazán. Brann ugyebár hatalmas dobos - már amikor először találkoztam vele, megmondtam neki, hogy egy nap még nagyon híres lesz. Amúgy bírom őket, jó srácok, és a zenéjük is jó, mondjuk én nem sokat hallgatom, mert szinte egyáltalán nem hallgatok kortárs zenekarokat. Illetve néha olyanokat, mint a Mayhem, a King Crimson, a Cryptopsy, a Morbid Angel, de döntően inkább régi zenéket. Nehéz naprakésznek lenni, annyi új dolog jelenik meg folyamatosan.
MN: Amennyire én tudom, Nashville-ben születtél, ami a country egyik amerikai fellegvára. Mi inspirált ott annak idején, hogy ilyen szélsőséges zenét kezdj játszani?
SA: Igazából a michigani Grosse Pointe-ben születtem, és kábé ötévesen költöztem a családommal Tennessee-be, ahol aztán ott is ragadtam, amíg be nem fejeztem a középiskolát. A Today Is The Day koncepciója eleinte pedig csak annyi volt, hogy jól kiakasszak mindenkit a városban. Komolyan. Az énekstílusom is azért olyan, amilyen: fiatalon megpróbáltam én lenni a leggonoszabb, legvérengzőbb, legkegyetlenebb hang tulajdonosa. Amúgy bírom a régi countryzenéket, mint amilyen mondjuk Hank Williamsé, de az ilyen töketlen, újkori, countrynak aposztrofált műzenékkel ki lehet kergetni a világból.
MN: Na és melyik zenekar miatt fogtál gitárt a kezedbe?
SA: Zenekart többet is tudnék mondani, de mégis inkább egy személyt említenék, mint fő hatást: a nagy Jimi Hendrixet. Eleve olyan fazon volt, akire nem lehetett nem odafigyelni, amikor pedig a kezébe vette a hangszert, úgy zenélt, mint senki más. A hangzása is nagyon súlyos volt: mindig csutkára tekert erősítővel, nagyon hangosan játszott, folyamatosan szénné volt torzítva a gitárja, és ez annak idején hatalmas inspirációt jelentett számomra, mondjuk nem is feltétlenül zeneileg, mert Jimi ötletei általában a klasszikus blueson alapultak, én pedig már fiatalon sem akartam bluest játszani.
MN: Annak, aki sosem hallotta, hogyan írnád le a Today Is The Day zenéjét és a dalaid üzenetét?
SA: Lássuk csak... A zenét valahogy úgy, mintha valaki mögéd lopakodna, és szétlőné az agyad egy puskával. Az üzenet meg nagyjából annyi, hogy a személyes szabadság a legfontosabb dolog a világon.
MN: Miért változik a Today felállása ennyire gyakran?
SA: Azért, mert mindenkit, aki velem játszik, egy idő után meg kell ölnöm. Megfőzöm őket, megeszem a húsukat, és ebből nyerem a mindennapok elviseléséhez szükséges életerőt. (Mindezt teljesen komoly arccal mondja, csak akkor röhögi el magát, amikor a mondat végére egy odakinn felharsanó rendőrségi sziréna tesz pontot - V. Á.)
MN: Szóval megölted Derek Roddyt is. (Derek Roddy az amerikai death metal überdobosa, akit többek között a Hate Eternal és a Nile soraiban ismert meg a közönség. ' játszotta fel a legutolsó Today Is The Day-lemezt, az Axis Of Edent, nem sokkal később pedig arra hivatkozva szállt ki a zenekarból, hogy Austin nem fizetett neki rendes gázsit.)
SA: Derek Roddy egyébként is gyilkolja magát eléggé. ' nem különösebben élvezi a turnézást, nem szeret élőben játszani, és képtelen három hónapnál hosszabb ideig megmaradni egy zenekarban, sem a Nile-ban, sem a Malevolent Creationben, sem nálunk. Szerintem elhitte magáról, hogy ő a death metal világ ünnepelt rocksztárja, és így is viselkedett. Nem hiszem, hogy valaha is fogok vele dolgozni még ebben az életben.
MN: Van egy kiadód is, a Supernova Records, és még producerkedsz is olyan bandák mellett, mint például a metalcore-thrash csodagyerek Lamb Of God. Élvezed a zenebizniszt?
SA: Megpróbálok részese lenni az egésznek. A Supernova kiadványait egyébként a Sony és az MRI/RED terjeszti Amerikában, amelyek többek közt a Ministryt, a Motörheadet és a King Crimsont is kiadják, a főnököm pedig pont az a hölgy, aki annak idején megjelentette a Kill 'Em Allt a Metallicától. A producerkedést is imádom, nagyjából ezzel töltöm minden időmet, és minél szélsőségesebb zenét játszik az adott zenekar, annál inkább rá tudok pörögni.
MN: Ha választhatnál, melyik zenekar soron következő lemezén dolgoznál legszívesebben?
SA: A következő Slayer-anyagon. Nagyon bírom őket, és szerintem sokat hozzá tudnék tenni a klasszikus Slayer-hangzáshoz: jóval organikusabb, nyersebb és élőbb felvételt készítenének az irányításom alatt.
MN: Egy hülye kérdést így a végére: ha holnap elpusztulna a Föld, és előtte kilőhetnél egy dalt a világűrbe az emberiség utolsó jeladásaként, melyiket választanád?
SA: A Happiness Is A Warm Gunt a Beatlestől.
