V. Á.

Talán nem én vagyok az egyetlen Magyarországon, akinek a legjobb Matisyahu-lemez épp egy koncertanyag, mégpedig a rengeteg helyen hivatkozott Live At Stubb's. Hiszen egyrészt mentes azoktól a - főleg a klisészerű reggae-dub hangminták egymásra pakolgatásában manifesztálódó - üresjáratoktól, amelyekbe a stúdiózás során szeret belefutni a haszid zsidó, ennek ellenére virtigli reggae-t éneklő és beatboxoló Matisyahu (polgári nevén Matthew Paul Miller) és zenekara, másrészt pedig a koncertlemez - és ez igaz a neten fellelhető, nagyszámú Matisyahu-kalózfelvétel jó részére is - a pőrébb hangszerelésének és a dalok tipikusabbnak mondható reggae-verziójának köszönhetően rendkívül életteli és energikus.

Ez volt az egyik olyan zenekar a Szigeten, amelyért érdemesnek tűnhetett napijegyet venni, hiszen annak ellenére, hogy a frissnek számító tavalyi The Resistance album megint bebizonyította, hogy a jószerivel tejfölösszájúan összebindzsizett csúcslemezt, az Origin Of Symmetryt még mindig képtelenek megfejelni ezek a szimpatikus angolok, a Muse legalább sem tavaly, sem a megelőző években nem játszott a Szigeten (2002-ben léptek fel itt). Három éve jártak utoljára Budapesten egy meglehetősen erőtlenre sikeredett sportarénás koncert erejéig - az akkori, vélhetően a gyér érdeklődésnek betudható, hangulattalan előadást kiválóan lehetett volna most kompenzálni ezzel a főhelyes fellépéssel, ahol simán összejött pár tízezer ember. A kompenzáció nem jött össze, és ami az igazán szomorú, erről egyáltalán nem a Muse tagjai tehetnek.

A Suicidal Tendenciest akkor is nagy húzás volt elhoznia a frissen a Nyugati térre költözött West Balkán legénységének, ha ez a Suicidal már nem teljesen az a zenekar, amely akkora kultuszt teremtett Magyarországon is úgy tizennyolc-húsz évvel ezelőtt. V. Á.

A Sick Of It All pontosan ugyanaz a hardcore-színtéren, mint mondjuk metálban a Slayer vagy a Motörhead: tiszteletre méltó munkássággal rendelkező társaság, ahol a zenészek már a pályafutásuk legelején rátapintottak valami kimondottan sajátosra, és azóta sem tértek le a kitaposott útról. Mindezt úgy, hogy nem nagyon sikerült gyenge albumot csinálniuk, mert nagyon okosan éppen akkor vonultak kicsit vissza a lemezkészítés-turné-lemezkészítés mókuskerekéből, amikor úgy érezték, hogy kezdenek megfáradni. A Based On A True Story négyéves szünet után készült, és pontosan olyan, mint amikor az ember feltöltődve és kipihenten egy máskor komolynak és felelősségteljesnek ígérkező feladatnak is habzó szájú lelkesedéssel vág neki.

Amit az Audrey Horne zenekarról tudni lehet, már el lett mondva az előző lemez, a Le Fol megjelenésekor (Magyar Narancs, 2008. május 29.), így csak dióhéjban ismételjük át újból.

Vajon milyen zenét játszhat egy ausztrál rockzenekar? Nagyon jól tippelt az, aki elsőre rögtön az AC/DC-t kezdte emlegetni, hiszen a fiatal ausztrál srácokból álló zenekar, ahogy arra a koncert után egy nappal egy netes fórumozó figyelmesen rámutatott, ezen az estén eljátszotta még azokat az AC/DC-riffeket is, amelyeket a Young fivérek eddig elfelejtettek megírni. Ráadásul az Airbourne-ban is van testvérpár (egész pontosan a dobos Ryan és az énekes-gitáros Joel O'Keefe) - innentől kezdve az ausztrál srácok a büdös életben nem fogják magukról lemosni az AC/DC matricát.

Óriási hiba lenne elmenni a kicsit erőltetett nevű New Keepers... debütlemeze mellett, még akkor is, ha az még tavalyi kiadású, hiszen 2009 egyik legjobb lemezét hozták össze ezek az arcok, akik amúgy annyira ismeretlenek, hogy csak annyit tudni róluk, hogy svédek.

Magyarországon pont nem ismert annyira az amerikai rock'n'roll egyik legtitkosabb ásza, a Valient Thorr, hogy tisztességesen tele legyen a Dürer-kert nagyobbik terme, még akkor sem, ha a csapat kiadója, a gördeszkás vonalon mozgó Volcom Entertainment hazai megfejtői olyan komoly promót kerítettek ennek a baráti belépőárakkal operáló koncertnek, amilyet csak lehetett. Így aztán elég gyér nézőszám előtt játszottak ezek a derék, szőrös amerikaiak, ami azzal együtt a legfurcsább, hogy a Valient Thorr előtt-után olyan magyar kiválóságok léptek fel, mint a Velvet Stab, az újra aktív Chief Rebel Angel vagy a majdnem teljesen új felállással érkező Idoru. Arra viszont már nincs mentség, hogy a gyakorlatilag felismerhetetlenül szóló Idoru után színpadra lépő VT hangzása is olyan volt, mintha az ember egy bádog szemetesedényre szorította volna a fülét, amelyben három-négy dühös macska kerget egy cinegét a sötétben, és mindeközben még egy csehszlovák hajszárítót is ki-be kapcsolgatnak.

Széles körben osztott nézet szerint Stephen King azóta kezdett gyenge könyveket írni, amióta leállt a kokainról és az italról. Lehet ebben valami, bár én a hetvenes évek elején még hibátlan horrorkönyveket (Carrie, Holtsáv, Ragyogás) alkotó King pályájának minőségbeli romlását inkább a fölöslegesnek tűnő Setét Torony-sorozat második kötetének idejétől (1987) datálnám.

A Törékeny holmik egy Gaiman-novellákból összeállított antológia. Korábban jelent már meg hasonló a szerzőtől Tükör és Füst címmel, s a koncepció itt is hasonló: nagyobbrészt kisprózák, kisebbrészt versek képezik a kötet anyagát, a Tükör és Füsthöz hasonlóan itt is Gaiman terjedelmes előszavával, amelyben elmeséli az írások keletkezésének történetét - ez már önmagában élvezetes olvasmány.

A Dalek egy newarki hiphopduó, és pont a zenerovat e heti főszereplője, Pándi Balázs hívta fel annak idején a figyelmemet a társaság 2004-es csúcslemezére, az Absence-re. Akkoriban még hárman voltak (a lemezjátszókat bűvölő Still nem sokkal az anyag kiadása után kiszállt), mára csak MC Dalek, a fotókon (és színpadon is) emberhegynek kinéző, valójában azonban alacsony, köpcös rapper és a zajcsiholó Oktopus maradt a csapatban.

Az Óriás zenekar története talán ismert: a csapat az Annabarbi feloszlása után született, annak egykori gitáros-énekese és basszusgitárosa (Egyedi Péter és Örményi Ákos) főszereplésével. Az már csak a bulvárfaktort erősíti, ha továbbmegyek, és elárulom, hogy eleinte még Hortobágyi László, az Isten Háta Mögött dzsesszkonzis metáldobosa (aki egyébként a Jön három dalában és a koncerteken is vendégszerepel, csak ma már billentyűsként) is játszott az Óriásban: őt azóta az egykori Sun Workshop ütőse, Nagy Dávid váltotta.