lemez - AUDREY HORNE: AUDREY HORNE

Amit az Audrey Horne zenekarról tudni lehet, már el lett mondva az előző lemez, a Le Fol megjelenésekor (Magyar Narancs, 2008. május 29.), így csak dióhéjban ismételjük át újból.

Amit az Audrey Horne zenekarról tudni lehet, már el lett mondva az elõzõ lemez, a Le Fol megjelenésekor (Magyar Narancs, 2008. május 29.), így csak dióhéjban ismételjük át újból. Tehát: renitens egykori black metal zenészek - akik közül már csak Arve Isdal gitáros van jelen, aki az egyébként egyre inkább jó értelemben véve retrósodó és lazuló Enslavedben penget Ice Dale néven - által alapított posztgrunge, illetve leginkább egyszerûen hard rock zenekarról van szó, a most megjelent album elõtt kettõ darab, gyakorlatilag házon belül felvett lemezzel.

Vízválasztónak szokták mondani a zenekarok harmadik albumát, mert körülbelül ekkorra már ki szokott derülni, hogy a kezdeti évek lendülete után marad-e még kreativitás és energia a tagokban, vagy sem. Az Audrey Horne zenészeiben annyi maradt, hogy képesek voltak 73 perces lemezt készíteni, és ez az egyetlen, amit talán fel lehet róni nekik hibaként: a letöltés évtizedében ugyanis keveseknek van türelmük egy ilyen hosszú anyaghoz. Ami csak azért szomorú, mert ez a 73 perc elejétõl a végéig vegytiszta érték: az a fajta klasszikus, idõtálló rockzene, ami nem õszinte-kõkemény, nem próbál sokkolni sem, ugyanakkor nélkülöz minden giccset. Hibátlan, mégsem túlpolírozott hangzás (Joe Barresi csúcsproducer felügyelte a munkálatokat), hatalmas gitározások - Ice Dale mondjuk hallhatóan inkább Deep Purple- és Iron Maiden-rajongó lehetett gyerekkorában, mint bluesarc -, valamint tizenhét dal és ugyanennyi kitörölhetetlen refrén. Nem lehet belekötni.

Indie Recordings, 2010

*****