V. Á.

Most már teljesen világos, hogy 2008 azok éve volt koncertszinten, akik a kilencvenes évek elején-közepén merültek el jobban a rockzene világában. A nyári nagy hármas után (csaknem egy héten belül játszottak nálunk a korszak sztárzenekarai: a Helmet, a Life Of Agony és a Ministry) most két egymást követő napon merítkezhetett meg ismét a budapesti közönség a nosztalgiában a Biohazard és a Monster Magnet műsora alatt. V. Á.

A Hősök terétől macskaugrásnyira található Dürer-kert kedves kis hely: jellegében is hasonló, mint a méltatlanul eldózerolt Kultiplex. Ha sikerül valami használható hangmérnök és hangcucc bérlésébe némi időt és pénzt feccölnie a gazdáinak, talán át is veheti a Kinizsi utcai létesítmény szubkultúrák szívében elfoglalt helyét. V. Á.

Ha valaki Brazíliát és a harcművészetet emlegeti, egyből a capoeira ugrik be. A Gracie klán által kifejlesztett brazil dzsiu-dzsicu viszont legalább ugyanennyire tipikus latin-amerikai történet, bár nem olyan régi, mint az 500 évesnek mondott rokon. V. Á.

Az AC/DC fontos zenekar: annyira fontos, hogy nem is nagyon tudnék mondani olyan kortársukat - talán a ZZ Top és a Rolling Stones kivételével, de ez a kettő is határeset -, akik úgy őrizték meg aréna-zenekari státusukat, hogy közben tökéletesen hűek maradtak ahhoz a stílushoz, amit annak idején elkezdtek játszani. V. Á.

valahogy a szakma zenekara lett kicsit, pedig aki látta őket tavaly a Petőfi-híd tövében, az tudhatja, hogy ez a zenekar hihetetlenül szórakoztató is tud lenni. Itt most Vernon Reid gitáros van elemében: a koncert első felében a számok közötti "konferálásokat" is ő oldja meg, mégpedig a legkézenfekvőbb módon: előrejön, elereszt egy félperces gitárszólót (hátulról beszalad a képzeletbeli road, és megkínálja haboltóval a füstölgő gitárnyakat), kedvesen mosolyogva bezsebeli az ovációt, majd indul a következő dal.

A sajtóban méltatlanul kevés figyelmet kapott a nagy dérrel-dúrral beharangozott Hangfoglalás zenei expó után egy héttel tartott konferencia, pedig nemcsak magyarországi, de külföldi viszonylatban is egyedi témát vetett fel. A fiatal kutatók közreműködésével tartott előadás-sorozat a különböző (jobbára könnyű)zenei műfajok és közösségek kapcsolatára fókuszált. V. Á.

A dán Volbeatet Michael Poulsen énekes/gitáros hozta össze pár éve, miután teljesen elege lett előző zenekarának, a hörgős-metálos Dominusnak a dolgaiból, meg egyébként is Elvisre és Johnny Cashre kattant világéletében. Poulsen a Volbeat élén minden megfejtés nélkül nekiállt olyasféle rock `n' rollt játszani, mintha a Danko Jones találkozna a Life Of Agonyval (utóbbi főleg Poulsen hangadottságai miatt áll), és összehozott kettő darab lemezt (The Strength, The Sound, The Songs és Rock The Rebel/Metal The Devil). Az elsőre még csak a jó szimatú rockrajongók figyeltek fel, főleg Európában, a nemrég Amerikában is megjelent Rock The Rebel előtt viszont úgy borult térdre a szakma, mintha baseballütővel csaptak volna a reflexpontjára mindenkinek.

Metálfronton az idei Sziget legnagyobb dobása a tizenkét évvel a feloszlása után idén újból összeállt Carcass fellépése volt. A grindcore-vonalon elindult brit zenekar (Bill Steer gitáros egy ideig a Napalm Death tagja volt: a Scum című grindcore-alapmű felén hallható is a játéka; ennek az anyagnak a borítóját egyébként Jeff Walker basszusgitáros-énekes tervezte) a Svédországból áthozott Mike Amott gitárossal kiegészülve olyan klasszikus lemezeket tett le az asztalra, mint például a Necroticism - Descanting the Insalubrious vagy a legnagyobb Carcass-mű, a klasszikus heavy metal hatásokkal operáló Heartwork. Az egész szakma által várt áttörés azonban elmaradt: V. Á.

Valahogy úgy fogunk emlékezni a 2008-as Szigetre, mint a hagyománytörés fesztiváljára: a politika nyomására az eddigi hét (plusz egy: a "nulladik") helyett ezúttal hivatalosan csak öt plusz kettő (hogy bonyolítsuk kicsit: nulladik és mínusz egyedik) napig tartott.

Tavaly Adam Dutkiewitz gitáros gerincproblémái miatt elmaradt a Killswitch Engage, idén viszont pótoltak, ráadásul úgy, hogy a tinédzser metalcore-osok másik kedvencét, az As I Lay Dyingot is elhozták magukkal. Ez persze csak azoknak okozott különösebb katarzist, akik unják az Unearth-lemezeiket, és valami olyasmit akarnak hallgatni kicsit rosszabb minőségben, heréltebb énektémákkal és egy olyan dobossal, aki hiába pörgeti propellerként a haját játék közben, soha az életben nem lesz olyan pofátlanul ízes ütős, mint az Unearthből mostanra már kiebrudalt Mike Justian.

Nem is lehetne jobb felvezető az idei Sziget nulladik napjára konfirmált Iron Maiden-koncerthez a Kerrang magazin szokásos tribute-lemezeinek (volt már például olyan, amikor a Master Of Puppets huszadik évfordulójára készítettek anyagot: nyolc különféle banda játszotta a Metallica klasszikus albumának dalait) soron következő darabja, az Iron Maiden-feldolgozáslemez. Mivel az Iron Maident mindenki ismeri, és azzal is tisztában van a legtöbb zenehallgató, hogy egy ilyen jellegű anyagon három kategóriát lehet megkülönböztetni (az első az eredeti dal meggyalázása, a második a korrekt iparosmunka, a harmadik pedig az, amikor az illető zenekar igyekszik a nótát a saját képére formálni), talán csapjunk is a lecsóba.

Aki nem emlékszik a Disturbed nevű amerikai zenekarra, és nyilván vannak ilyenek, hiszen a banda valamikor a kétezres évek elején volt néhány másodpercig híres a nu-metal harmadik vonalában, az csak idézze fel az akkori MTV-sláger Down With A Sicknesst! Tudják, itt énekel az a csávó, aki úgy hadarja a szavakat, mintha egy kiéhezett állatkerti csimpánz méltatlankodna, amikor az orra előtt meglengetünk ingerlően egy banánt, pont abban a távolságban, hogy ne érje el. Más megközelítésben: David Draiman énekes a Cranberries-vokalista Dolores O'Riordan férfi alteregója, csak ő semmibe vette a producerek tanácsát, és minden második mondatban bemutatja azt az énektechnikát, amiről a fenti jószág vagy egy köszörülő Trabant-önindító jut az ember eszébe.