Na és vajon mit lehet írni egy ilyen zenekar koncertjérõl? Semmi érdekeset, azon túl, hogy gyakorlatilag úgy hordozták tenyerükön a majdnem teljesen megtelt Dürer közönségét, ahogy az AC/DC csinálhatta úgy a hetvenes évek tájékán, mielõtt még gigasztárok lettek volna, aminek köszönhetõen átkényszerültek a stadionokba. A kicsit egy hisztérikusabb Vince Neilre (és persze Brian Johnsonra) emlékeztetõ énekhanggal bíró Joel O'Keefe-nek csak a konferálás szegényességét lehet felróni - a dalok végén rendszerint óriási tust húztak, majd hosszú másodpercekig méla kuss volt a színpadon: Bon Scott a koncertvideók tanúsága szerint ezerszer szórakoztatóbb lehetett egykoron -, viszont a játékban nem volt hiba: a klasszikus rock 'n' roll hangzással - a Marshall erõsítõk és a Gibson gitárok kombóját ezen a téren negyven év alatt sem sikerült megverni - megtámogatott, kõegyszerû, fogós Airbourne-dalok (figyelem, a most megjelent No Guts, No Glory az év egyik legjobbja!) még a közismerten szarul szóló Dürer-nagyteremben is képesek voltak óriási házibuli-hangulatot varázsolni, és a koncerttõl még az sem tudta elvenni a kedvem, hogy a terem színpadát gyakorlatilag másfél méterrel alacsonyabbra építették, ezért a végére gyógyíthatatlanul beleállt a görcs a lábujjaimba.
Dürer-kert, március 6.
*****
