koncert - MATISYAHU

Talán nem én vagyok az egyetlen Magyarországon, akinek a legjobb Matisyahu-lemez épp egy koncertanyag, mégpedig a rengeteg helyen hivatkozott Live At Stubb's. Hiszen egyrészt mentes azoktól a - főleg a klisészerű reggae-dub hangminták egymásra pakolgatásában manifesztálódó - üresjáratoktól, amelyekbe a stúdiózás során szeret belefutni a haszid zsidó, ennek ellenére virtigli reggae-t éneklő és beatboxoló Matisyahu (polgári nevén Matthew Paul Miller) és zenekara, másrészt pedig a koncertlemez - és ez igaz a neten fellelhető, nagyszámú Matisyahu-kalózfelvétel jó részére is - a pőrébb hangszerelésének és a dalok tipikusabbnak mondható reggae-verziójának köszönhetően rendkívül életteli és energikus.

Talán nem én vagyok az egyetlen Magyarországon, akinek a legjobb Matisyahu-lemez épp egy koncertanyag, mégpedig a rengeteg helyen hivatkozott Live At Stubb's. Hiszen egyrészt mentes azoktól a - fõleg a klisészerû reggae-dub hangminták egymásra pakolgatásában manifesztálódó - üresjáratoktól, amelyekbe a stúdiózás során szeret belefutni a haszid zsidó, ennek ellenére virtigli reggae-t éneklõ és beatboxoló Matisyahu (polgári nevén Matthew Paul Miller) és zenekara, másrészt pedig a koncertlemez - és ez igaz a neten fellelhetõ, nagyszámú Matisyahu-kalózfelvétel jó részére is - a põrébb hangszerelésének és a dalok tipikusabbnak mondható reggae-verziójának köszönhetõen rendkívül életteli és energikus. A zenész jobb kalózanyagait is többször hallgattam az utóbbi idõben, mint a ványadtra sikerült legutóbbi stúdióalbumot, a Lightot.

A koncert mégis felemásra sikerült. Vagy az énekes unja már, hogy egzotikus állatként kezelik a reggae-színtéren, és ezért akart szakítani az ortodox felállással, vagy a - már nem is annyira új - tagság erõltette a borultabb vonalat, de a kétórás fellépésbõl úgy negyven-ötven percnyi üresjáratot, alibizenélést nyugodtan elhagyhattak volna. Akárcsak a felismerhetetlenségig gyorsított, szintibasszussal elõadott Close My Eyest és a pont ellenkezõleg, altatódalként játszott Aish Tamidot, amibõl a Stubb'son megszokott verzió drámaiságát teljesen sikerült kiölni. Ám amikor nekiálltak igazi zenekarként játszani, és Stu Brooks is a basszusgitárját pengette inkább a szintetizátor buzerálása helyett, valamiért mégiscsak elkezdett mûködni a dolog: a Chop'em Down végét egészen vadra vették, s a lemezen kimondottan lagymatag Jerusalem is úgy ütött élõben, hogy még az alig harmincas Miller kedves öregúrra emlékeztetõ botorkálását is megbocsátottam volna, ha a vége felé nem veszik elõ a King Without A Crownt, és nem ölik ki belõle a koncertverzió húzását.

Syma csarnok, szeptember 5.

***