sziget - MUSE

Ez volt az egyik olyan zenekar a Szigeten, amelyért érdemesnek tűnhetett napijegyet venni, hiszen annak ellenére, hogy a frissnek számító tavalyi The Resistance album megint bebizonyította, hogy a jószerivel tejfölösszájúan összebindzsizett csúcslemezt, az Origin Of Symmetryt még mindig képtelenek megfejelni ezek a szimpatikus angolok, a Muse legalább sem tavaly, sem a megelőző években nem játszott a Szigeten (2002-ben léptek fel itt). Három éve jártak utoljára Budapesten egy meglehetősen erőtlenre sikeredett sportarénás koncert erejéig - az akkori, vélhetően a gyér érdeklődésnek betudható, hangulattalan előadást kiválóan lehetett volna most kompenzálni ezzel a főhelyes fellépéssel, ahol simán összejött pár tízezer ember. A kompenzáció nem jött össze, és ami az igazán szomorú, erről egyáltalán nem a Muse tagjai tehetnek.

Ez volt az egyik olyan zenekar a Szigeten, amelyért érdemesnek tûnhetett napijegyet venni, hiszen annak ellenére, hogy a frissnek számító tavalyi The Resistance album megint bebizonyította, hogy a jószerivel tejfölösszájúan összebindzsizett csúcslemezt, az Origin Of Symmetryt még mindig képtelenek megfejelni ezek a szimpatikus angolok, a Muse legalább sem tavaly, sem a megelõzõ években nem játszott a Szigeten (2002-ben léptek fel itt). Három éve jártak utoljára Budapesten egy meglehetõsen erõtlenre sikeredett sportarénás koncert erejéig - az akkori, vélhetõen a gyér érdeklõdésnek betudható, hangulattalan elõadást kiválóan lehetett volna most kompenzálni ezzel a fõhelyes fellépéssel, ahol simán összejött pár tízezer ember.

A kompenzáció nem jött össze, és ami az igazán szomorú, errõl egyáltalán nem a Muse tagjai tehetnek. Kimondottan erõs fesztiválmûsort lapátoltak össze, amiben benne volt a The Resistance régi minõséget idézõ elsõ kislemeze, az Uprising - ahogy a lemezen, itt is nyitódalként -, rögtön utána a Supermassive Black Hole, kicsit késõbb a New Born-Hysteria kettõs, a végén pedig, a koncert kíméletlennek szánt lezárásaképp a Starlight, a Stockholm Syndrome, a Plug In Baby és a Knights Of Cydonia. Ebbe az összeállításba nem nagyon lehetett belekötni, ahogy a láthatóan jókedvûen rock `n' rollerkedõ Matt Bellamyba sem, aki túl azon, hogy a szokásos minõségben hozta az énekdallamokat, még egészen metálosan is reszelte a gitártémákat, nemritkán vijjogós, effektbuzerálós, jólesõ káoszba fullasztva a dalok végét. A hangzás viszont élvezhetetlenné tette a koncertet: gyakorlatilag szobahangerõn szólt a zenekar - arányosan ugyan, de értelmetlenül halkan. Vigaszként csak annyit tudott mondani valaki a végén, hogy az Iron Maiden elõzõ nap még halkabb volt - ebbe viszont már tényleg nem merek belegondolni.

Nagyszínpad, augusztus 15.

Zenekar: *****

Hangosítás: *