sziget - MUSE

  • V. Á.
  • 2010. augusztus 26.

Zene

Ez volt az egyik olyan zenekar a Szigeten, amelyért érdemesnek tűnhetett napijegyet venni, hiszen annak ellenére, hogy a frissnek számító tavalyi The Resistance album megint bebizonyította, hogy a jószerivel tejfölösszájúan összebindzsizett csúcslemezt, az Origin Of Symmetryt még mindig képtelenek megfejelni ezek a szimpatikus angolok, a Muse legalább sem tavaly, sem a megelőző években nem játszott a Szigeten (2002-ben léptek fel itt). Három éve jártak utoljára Budapesten egy meglehetősen erőtlenre sikeredett sportarénás koncert erejéig - az akkori, vélhetően a gyér érdeklődésnek betudható, hangulattalan előadást kiválóan lehetett volna most kompenzálni ezzel a főhelyes fellépéssel, ahol simán összejött pár tízezer ember. A kompenzáció nem jött össze, és ami az igazán szomorú, erről egyáltalán nem a Muse tagjai tehetnek.
Ez volt az egyik olyan zenekar a Szigeten, amelyért érdemesnek tûnhetett napijegyet venni, hiszen annak ellenére, hogy a frissnek számító tavalyi The Resistance album megint bebizonyította, hogy a jószerivel tejfölösszájúan összebindzsizett csúcslemezt, az Origin Of Symmetryt még mindig képtelenek megfejelni ezek a szimpatikus angolok, a Muse legalább sem tavaly, sem a megelõzõ években nem játszott a Szigeten (2002-ben léptek fel itt). Három éve jártak utoljára Budapesten egy meglehetõsen erõtlenre sikeredett sportarénás koncert erejéig - az akkori, vélhetõen a gyér érdeklõdésnek betudható, hangulattalan elõadást kiválóan lehetett volna most kompenzálni ezzel a fõhelyes fellépéssel, ahol simán összejött pár tízezer ember.

A kompenzáció nem jött össze, és ami az igazán szomorú, errõl egyáltalán nem a Muse tagjai tehetnek. Kimondottan erõs fesztiválmûsort lapátoltak össze, amiben benne volt a The Resistance régi minõséget idézõ elsõ kislemeze, az Uprising - ahogy a lemezen, itt is nyitódalként -, rögtön utána a Supermassive Black Hole, kicsit késõbb a New Born-Hysteria kettõs, a végén pedig, a koncert kíméletlennek szánt lezárásaképp a Starlight, a Stockholm Syndrome, a Plug In Baby és a Knights Of Cydonia. Ebbe az összeállításba nem nagyon lehetett belekötni, ahogy a láthatóan jókedvûen rock `n' rollerkedõ Matt Bellamyba sem, aki túl azon, hogy a szokásos minõségben hozta az énekdallamokat, még egészen metálosan is reszelte a gitártémákat, nemritkán vijjogós, effektbuzerálós, jólesõ káoszba fullasztva a dalok végét. A hangzás viszont élvezhetetlenné tette a koncertet: gyakorlatilag szobahangerõn szólt a zenekar - arányosan ugyan, de értelmetlenül halkan. Vigaszként csak annyit tudott mondani valaki a végén, hogy az Iron Maiden elõzõ nap még halkabb volt - ebbe viszont már tényleg nem merek belegondolni.

Nagyszínpad, augusztus 15.

Zenekar: *****

Hangosítás: *

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.