Nagy István

A fesztivál egyik legjobban várt „koncertje” olyan volt, mint amikor bekapcsolod a tévét, hogy megnézd mondjuk a spanyol szuperkupát, de valamiért egy NB I-es meccsel kell beérned. Láttuk a Mount Kimbie-t is, az legalább jó volt.

Legalább egyszer mindenkinél elgurul a gyógyszer - ez történt Jack White-tal is a közelmúltban. 2011-ben elvált feleségétől, Karen Elsontól, és azóta cseppet sem felhőtlen a viszonyuk, ahogy az internetre kiszivárgott dühös e-mail váltásaikból kiderült.

Gary Lineker mondása ismételten értelmet nyert, noha a németek 24 éve nem értek a csúcsra. Igazából nem is ez az alapigazság most a lényeg, hanem az, hogy ha gyenge a torna, akkor a végén Németország ünnepelhet.

Nem akartunk hinni a rosszindulatú pletykáknak, a brit kollégák irányából érkező kritikáknak, de aztán sajnos minden balsejtelem beigazolódott: az év egyik legjobban várt koncertje az év legnagyobb csalódása lett, avagy megtudtuk, milyen is a Monkey-hakni.

Pedig az elején annyira lelkesek voltunk: az első csoportkör után főleg, a kieséses szakasz kezdete előtt már valamivel kevésbé, viszont a negyeddöntők után már egyértelmű, hogy a vb kezd unalomba fulladni.

Ma rendhagyó nap van a vb-n: ez az első alkalom, hogy egyetlen meccset sem játszanak. Kialakult a legjobb 16 mezőnye, ami azt is jelenti, hogy érdemes megnézni, mi minden történt a brazíliai tornán azóta, hogy véget ért az első csoportkör.

A 10-es évek vérszegény gitárpopkínálatának üde színfoltja a Horrors, éppen ezért szívesen ajánlja őket az ember az ismerőseinek abban a reményben, hogy nem az "ez már megint valami sablonos indie-szar?" reakciót kapja.

Egy-két határon túli bemelegítő koncertet követően idehaza is visszatért a Kispál és a Borz – szigorúan „hazai” terepen, Orfűn, amely kiváló kulisszát nyújt egy ilyen volumenű eseményhez. Már csak a logisztikán kéne javítani kicsit.

Lezajlott az első etap, túl vagyunk 16 mérkőzésen, úgyhogy mielőtt elindulna a második kör (bár valójában tegnap már el is kezdődött), érdemes egy kicsit visszatekinteni az eddig látottakra.

Peter Gabriel kétszer ment szembe az aktuális korszellemmel úgy, hogy sikerült valami nagyon maradandót alkotnia: először 1977-ben, a punk nagy évében a folkos Solsbury Hill-lel, másodszor pedig majdnem tíz évvel később, a plasztik hangzású, Stock-Aitken- Waterman-producertrió uralta zenei miliőben a soulos Sledgehammerrel.

Volt a 2000-es évek elején három angol zenekar: nagyjából egy időben jelent meg az első lemezük, többé-kevésbé a Radiohead-iskolát követő, melankolikus, szerethető dalokkal. Közülük a Coldplay szép lassan a giccs bűvöletébe merült, a Doves pedig négy remek album után jelenleg is tartó pihenőre vonult, úgyhogy most már csak az Elbow tartja a megbízható színvonalat.