Lemez

Brian Wilson: No Pier Pressure

Zene

Sokan irigylik a rock­sztárokat, és szívesen bújnának a bőrükbe, Brian Wilson helyében viszont valószínűleg kevesen szerettek volna lenni. A Beach Boys zenei agya a hatvanas években belezakkant a versengésbe a Beatlesszel, a következő évtizedet amolyan „hollywoodi vámpírként” élte túl, majd súlyos sebek árán valahogy szép lassan kikecmergett a gödörből. Ehhez valószínűleg az is kellett, hogy újabb és újabb zenészgenerációk fedezzék fel életművét.

A 73-at hamarosan betöltő Wilson a nullás évekre ért igazán révbe: befejezte az évtizedekkel korábban félbehagyott Smile albumot, és még a Beach Boysszal is készített egy új lemezt három éve. A BB-nosztalgiát azóta inkább meghagyja Mike Love-nak, viszont van új szólóalbuma, amely először tartalmaz új dalokat a 2008-as That Lucky Old Sun óta (közben volt egy Gershwin- és egy Disney-lemeze is). A vendéglista impozáns: itt van három öreg beach boy (Al Jardine, David Marks és Blondie Chaplin), a She & Him duó, a Fun-frontember Nate Ruess és a filmzeneszerző Mark Isham. A lemezcím pedig azt sugallja, hogy az öreg Brian már nem verseng senkivel, hanem csak kényelmesen hátradől, és élvezi a saját státuszát. Ennek megfelelően a No Pier Pressure nem is kiemelkedő darab. Nincs rajta semmi meglepő – csak hibátlan vokálok, sok fúvós hangszer és a félreismerhetetlen Beach Boys-hangulat; egyedül a Runaway Dancer szintipopja vághatja pofán a gyanútlan hallgatót. Ettől a lemeztől nem lesz több Wilson életműve – igaz, valójában kevesebb sem.

 

Universal, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.