Sokan irigylik a rocksztárokat, és szívesen bújnának a bőrükbe, Brian Wilson helyében viszont valószínűleg kevesen szerettek volna lenni. A Beach Boys zenei agya a hatvanas években belezakkant a versengésbe a Beatlesszel, a következő évtizedet amolyan „hollywoodi vámpírként” élte túl, majd súlyos sebek árán valahogy szép lassan kikecmergett a gödörből. Ehhez valószínűleg az is kellett, hogy újabb és újabb zenészgenerációk fedezzék fel életművét.
A 73-at hamarosan betöltő Wilson a nullás évekre ért igazán révbe: befejezte az évtizedekkel korábban félbehagyott Smile albumot, és még a Beach Boysszal is készített egy új lemezt három éve. A BB-nosztalgiát azóta inkább meghagyja Mike Love-nak, viszont van új szólóalbuma, amely először tartalmaz új dalokat a 2008-as That Lucky Old Sun óta (közben volt egy Gershwin- és egy Disney-lemeze is). A vendéglista impozáns: itt van három öreg beach boy (Al Jardine, David Marks és Blondie Chaplin), a She & Him duó, a Fun-frontember Nate Ruess és a filmzeneszerző Mark Isham. A lemezcím pedig azt sugallja, hogy az öreg Brian már nem verseng senkivel, hanem csak kényelmesen hátradől, és élvezi a saját státuszát. Ennek megfelelően a No Pier Pressure nem is kiemelkedő darab. Nincs rajta semmi meglepő – csak hibátlan vokálok, sok fúvós hangszer és a félreismerhetetlen Beach Boys-hangulat; egyedül a Runaway Dancer szintipopja vághatja pofán a gyanútlan hallgatót. Ettől a lemeztől nem lesz több Wilson életműve – igaz, valójában kevesebb sem.
Universal, 2015
