Lemez

Duran Duran: Paper Gods

  • Nagy István
  • 2015.11.08 13:10

Zene

„Nálunk nem lehet kölcsönözni semmit, ami durran”, válaszolja a Szomszédokban Böhm bácsi annak a gyereknek a kérdésére, aki Duran Duran-lemezt szeretne hazavinni az alagsori klubszobából. Márpedig Simon Le Bon és zenekara jó nagyot durrant a nyolcvanas években, és a folyamatos tagcserék ellenére a mai napig megmaradt teljesen vállalható popzenekarnak. Az újromantikus hullámot egyedül ők élték túl úgy, hogy folyamatosan dolgoztak, és noha nem volt egyenletes a színvonal, azért nagy panasz sem lehetett rájuk. A Mark Ronsonnal készített, 2010-es All You Need Is Now-nak különösen jó volt a fogadtatása, és most sem akartak semmit a véletlenre bízni, így a Paper Godshoz egy csomó nagynevű vendéget hívtak meg. Két dalszerzői kredit erejéig itt van újra Ronson, rajta kívül pedig a stáb része lett Mr. Hudson, a kanadai popdíva Kiesza, a bizarr frizurájú Janelle Monae, az ex-RHCP-gitáros John Frusciante, a Mew-frontem­ber Jonas Bjerre, a némileg kakukktojásnak tekinthető Lindsay ­Lohan, és még a Sex Pistols-os Steve Jones is játszik az egyik számban (de ő már korábban is együtt zenélt John Taylorrel a Neurotic Outsiders nevű szupergruppban).

Aki a némileg rockosabb Durant kedveli, lehet, hogy most egy kicsit csalódni fog, a Paper Gods ugyanis ízig-vérig poplemez modern hangzással – és némi tanácstalansággal fűszerezve. Mert hiába a sok vendég meg a jól bevált Nile Rodgers produceri munkája, most már egy­értelmű, hogy a Duran Duran nem album-, hanem kislemezzenekar. A nagy remekmű valahogy soha nem született meg, ők a kisleme­zeikkel tették le a névjegyüket, és ez most már biztosan így is marad. Itt is van egy-két jobb pillanat, például a kellően slágeres Last Night In The City, a gitárosabb The Universe ­Alone vagy a funkos Pressure Off, de ez pont annyira elegendő, hogy a Paper Gods egy olyan, tipikusan háromcsillagos album legyen, amiből ez az együttes már közel egytucatnyit csinált.

Warner, 2015

Neked ajánljuk