Lemez

Kellemes zsibbadás

David Gilmour: Rattle That Lock

Zene

Viszonylag megszokott, hogy az ember koncerten hall egy új számot, az viszont már kevésbé, hogy egy komplett új lemezt. Oké, ez némiképp túlzás, hiszen David Gilmour a Rattle That Lock című új szólóalbumának tíz dalából „csupán” hetet adott elő még a megjelenés előtt a turnényitó pulai koncerten, Horvátországban (pluszban természetesen lenyomott vagy tucatnyi kötelező Pink Floyd-klasszikust is). Min­den­esetre már ott, élőben feltűnt, hogy az új dalok jóval izgalmasabbak, mint a legutóbbi szólómunka, az öreguras On An Island számai voltak.

A Rattle That Lockot Gilmour amolyan kvázikonceptlemeznek szánta, amely egy ember egyetlen napját mutatja be. Három dal instrumentális, de a többiben is a zene dominál, és ugyan nagy meglepetések nincsenek, azért végig jólesik a fülnek ez az 52 perc. Az egészen emlékezetes dallamra épülő címadó szám a francia vasúti szignált mintázza (érdemes lenne végiggondolni, hogy Gilmour mit hozna ki a MÁV-szignálból), és még egy jó kis animációs klip is készült hozzá, némileg A falban látható rajzfilmbetétek stílusában. A Boat Lies Waiting a hét évvel ezelőtt elhunyt jóbarátnak, Rick Wrightnak, illetve az ő vitorlázási szenvedélyének állít emléket, sőt a Floyd billentyűse meg is szólal benne. Ami enyhén meglepő, az a Today – ez ugyanis egyáltalán nem kínosan idézi meg Gilmour rock-diszkós szólólemezének, az About Face-nek a hangulatát. A Girl in the Yellow Dress, illetve bizonyos mértékben a Dancing Right in Front of Me hallatán pedig ki kell jelentenünk, hogy öregkorára valószínűleg minden rockzenésznek el kell merülnie a szvinges dzsesszben is.

Talán nem nagy túlzás kijelenteni, hogy ha Roger Waters volt a Floyd agya, akkor mindenképp Gilmour volt a zenekar lelke. Érdekes lett volna meghallgatni, hogy mire lennének képesek együtt, de ki tudja, hogy a szólóalbummal utoljára 23 éve jelentkező Watersnek milyen dalszerzői képességei maradtak mára. Gilmour kellően komfortosan érzi magát egyedül, és az a jó a kései munkásságában, hogy akármilyen gagyi dalt csinál is, ellenállhatatlan gitározása mindig kihúzza őt a pácból. Ha milliárdos orosz oligarcha lennék, biztosan megkérném, hogy jöjjön el zenélni a születésnapomra.

Sony, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.