Körülbelül két hónappal ezelőtt azt írtuk a How Big How Blue How Beautiful című új Florence + The Machine-albumról, hogy Florence Welch (és zenekara) már igazán megérdemelné a headlinerpozíciót Glastonburyben, erre egy-két nappal a lapzártánk után össze is jött neki. Ehhez persze kellett az is, hogy Dave Grohl lábtörése miatt kiessen a Foo Fighters, de a Glasto főszervezője, Michael Eavis nem is nézett új opciók után, hanem előretolta Flót főfellépőnek – és senki nem szólt egy rossz szót sem, elvégre mégiscsak a jelenleg legnépszerűbb brit énekesnőről van szó.
| ||
Akinek a szigetes koncertje németes pontossággal éppen 21.30-kor kezdődik. A színpadon ott áll/ül vagy tucatnyi zenész, köztük jó pár vokalista, és még egy hárfás is. Flo teljes fehér szettben lép színre, mint aki white partyra jött V. László diszkóbirodalmába, és a mögöttünk álló két csávó abban kezd hangosan reménykedni, hogy majd intim testrészek is látszani fognak. Valamelyest valóra is válik az álmuk, mert az énekesnő viszonylag hamar ledobja a zakót, ami alá csak egy teljesen átlátszó inget, valamint egy melltartót vett. Nagyon meleg van, ráadásul Flo végigpörgi/izzadja a bulit, a melltartó átázik, úgyhogy a két fiatalember örülhet – na de azok is, akik a zene miatt jöttek el.
A hangzás mondjuk sokszor nem az igazi, de a mezítlábas Florence bizonyítja, hogy szupersztárrá emelkedését nem (csak) holmi menedzsereknek, hanem elsősorban önmagának köszönheti. Nincs olyan pont, ahol gyengén teljesítene, és nem nagyon nehéz elképzelni, hogy milyen bizonyítvánnyal zárna a képzeletbeli popdíva-képzőben. Hangkieresztés és oktávszám: jeles. Óriásszínpad uralása: jeles. Nagy ívű dallamok alkotása: jeles. Tánckultúra és balett: jeles. Kate Bush-karriertörténet és mozgáselemzés: jeles.
| ||
Ezen a koncerten minden a bombasztikumról szól, és ma már nehéz elképzelni, hogy a Florence + The Machine 6 éve még a pár száz fős kapacitású bécsi Flexben lépett fel. A zenekar a What The Water Gave Me-vel nyitja a bulit, ami egy icipicit kevésbé erőteljes kezdés, de aztán a Ship To Wreckben már minden a helyére kerül. Jön az enyhén disneys Shake It Out, és nem sokkal később azt a Sweet Nothingot is megkapjuk, amit az énekesnő Calvin Harrisszel készített. Flo végigrohanja a koncertet, lefut a biztonsági árokba, a korlátról állva énekel, és folyamatosan a szeretetéről biztosítja a rajongóit. A csúcspont aztán a koncert háromnegyedénél jön el, a What Kind Of Man előadásakor, aminél feljebb valószínűleg nem lehet jutni grandiózusság terén.
Utána nehéz eldönteni, hogy leül-e egy kicsit a buli, vagy talán csak túl sok már, amit kapunk. A vége felé az egyszer csak a színpadra keveredő rajongók olyan hatást keltenek, mintha egy Thirty Seconds To Mars-szeánszon lennénk, a záró Dog Days Are Overt követően pedig még egy gyors sprint az A38 sátorhoz, ahol sikerül elcsípni a Future Islands koncertjének végét: a szintén intenzív mozgású (és a Morrissey-vizsgákat csillagos ötösre teljesítő) Samuel Herring és zenekara valahogy sokkal őszintébbnek tűnik, pedig az epikus hangzásért ők se mennek a szomszédba.
Sziget, Nagyszínpad, 2015. augusztus 11.
