Lemez

Dave Gahan & Soulsavers: Angels & Ghosts

Zene

Egy ideje már megszokhattuk, hogy négy­évente érekezik új Depeche Mode-lemez, aztán jön a hozzá tartozó monstreturné, a köztes időben pedig Dave Gahan előrukkol egy szólóanyaggal. A 2003 előtt dalszerzőként egyáltalán nem alkotó énekes előbb egy rockosabb (Paper Monsters), majd egy elektronikusabb lemezzel (Hourglass) jelentkezett, 2012-ben pedig a Soulsavers nevű produceri csapattal szövetkezve adott ki albumot (The Light The Dead See). Az idei közös album aztán már Dave Gahan & Soulsavers néven látott napvilágot, nyilván egy kicsit az eladhatóság miatt is, bár tény, hogy az első koprodukcióval ellentétben itt már tényleg mindegyik dalt az 53 éves hérosz énekli. A hangvétel többnyire rockos: majd’ mindegyik számban a gitárok dominálnak, három tételben (You Owe Me; Don’t Cry; The Last Time) pedig még olyan tremoloeffekt is hallható, amitől az ember azonnal David Lynch birodalmában érzheti magát. Az Angels & Ghosts ezzel együtt alapvetően a balladák albuma: mindegyik szám lassú, a kislemezre is kimásolt All Of This And No­thingot kivéve, ami hamisítatlan sláger, és nem gyengítette volna az utóbbi DM-albumokat sem. A húsz éve a poklot, illetve a klinikai halált is megjárt Gahant többnyire spiri­tuális témák és a démonokkal való küzdelmek foglalkoztatják, a végeredmény pedig egy kevéssé falrengető, ám szimpatikus lemez egy végtelenül szimpatikus figurától, aki hamarosan, a Depeche Mode-dal, szupersztárként is visszatér.

Sony, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.