Késés, mondjuk, van bőven; közben a kivetítőn mindenféle különös bejátszások láthatók, sokan viszont a telefonjukat babrálják, mert az eseménnyel egy időben zajlik az Ukrajna–Spanyolország-meccs, ami szokás szerint létfontosságú jelentőséggel bír a magyar labdarúgás jövőjére. A zenekar aztán végre kifárad a színpadra, ahol a spanyol vonal szintén jelen van, és nemcsak azért, mert a Mozfather sokszor „gracias” felkiáltással mond köszönetet, hanem Gustavo Manzur multiinstrumentalistának köszönhetően is, aki egy ponton flamencogitáron szólózik. Egyértelműen ő a kísérőbanda kakukktojása, ugyanis az intenzíven rockoló társai közül még azzal is kilóg, hogy legnagyobb rettenetünkre egyszer-kétszer tangóharmonikát ragad, de aztán levág egy olyan zongoraszólót, amelynek hallatán talán még Kocsis Zoltán is elismerően csettintene, ha itt lenne.
Zeneileg szerencsére a Morrissey régi társának tekinthető, true rockabilly arc Boz Boorer, valamint a korábban egy rövid ideig még a Red Hot Chili Peppersben is gitározó Jesse Tobias dominál. Már ha egyáltalán dominálhat bárki Morrissey mellett, aki a betegsége ellenére jó formát mutat, precízen énekel, csak a műsort állította össze kicsit furán. A Suedehead kiváló kezdés, aztán egy időre elfelejthetjük a klasszikusokat – már a tizedik dalhoz érünk, mire elhangzik egy újabb sláger (az Everyday Is Like Sunday). Moz hét dalt is eljátszik a tavalyi World Peace Is None Of Your Businessről, és természetesen elsősorban a szólókarrierjét erőlteti, a kivetítőn pedig időnként felzaklató képsorokat láthatunk rendőrségi brutalitásról. A vetítés aztán az emblematikus Smiths-dal, a Meat Is Murder alatt kap rendkívül fontos szerepet. Annyira sokkoló képsorok kísérik a zenét (természetesen állatkínzások, vágóhídi felvételek), hogy a közönség nagy része inkább a telefonjához fordul, és megtudja, hogy lassacskán tiszteletbeli állampolgárságot lehetne adni az Ukrajnában parádézó David de Gea kapusnak.
A slágerek a vége fele sem akarnak jönni, nincs Irish Blood English Heart, csak The Last Of The Gang To Die, és hiába várjuk az olyan Smiths-klasszikusokat is, mint a Panic vagy a How Soon Is Now. Azért a végére kapunk két régi alapvetést: az egyik a What She Said, a másik pedig a feltartott középső ujjat mutató királynővel illusztrált The Queen Is Dead, melynek előadása közben egy rajongó áttör a kordonon, és pont mielőtt lecibálják a biztonságiak, nagy puszit nyom Moz arcára. Aztán menetrendszerűen lekerül az ing a főhősről (darabjain az első sorokban állók osztoznak), majd mindenki elégedetten távozik. Ha most láttuk utoljára Morrissey-t, akkor ennél jobb búcsút tényleg csak akkor lehetett volna elképzelni, ha egy kicsit több slágert hallunk – a spanyolok meg hiába nyertek, az Eb-re még mindig nem jutottunk ki.
Millenáris, október 12.
