Rengeteg zenésszel volt már szerencsém interjúzni, köztük nagy kedvencekkel is, viszont ha választanom kéne, hogy melyik interjúalanyra vagyok a legbüszkébb, akkor kapásból Lemmyt mondanám. Szakmai szempontból egyáltalán nem sikerült jól a beszélgetés (nem könnyű őt szóra bírni), mégis óriási élmény volt belépni a nyerőgépekkel és whiskysüvegekkel gazdagon ellátott öltözőjébe, és hallgatni az akadozó dörmögést. Ami meg a Motörheadet illeti, hirtelen legalább száz együttest fel tudok sorolni fejből, amelyet jobban kedvelek, mégis szinte a napokat visszaszámolva vártam Lemmyék VOLT-os koncertjét.
Az idén negyvenéves Motörhead utoljára négy éve járt Magyarországon, és az azóta halmozódó egészségügyi problémák miatt mindenki azt találgatta, hogy Lemmy hogyan birkózik meg a feladattal az elképesztő hőségben. A hetvenedik életévében járó hivatásos rocklegenda azért ennél nagyobb akadályokat is sikerrel vett már az életben, úgyhogy szerencsére ezen az estén sincs semmi gond. Kijön a színpadra, köszönti a „jó öreg Magyarországot”, és odavakkantja a mondatot, amire mindenki várt: „hello, we are Motörhead, and we play rock and roll.” Innentől pedig jön egy 70 perces ámokfutás a jól bevált, ezredszerre is ugyanolyan jól működő sémákkal. Lemmy szokás szerint szinte ritmusgitárként kezeli a basszust, Phil Campbell pont a kellő arányban adagolja a riffeket, illetve a szólókat, Mikkey Dee teljesítményére pedig egyszerűen nincsenek szavak. Lehet, hogy a dobszóló a rockzene legunalmasabb találmánya, de nem akkor, ha ő játszik: a Doctor Rockban bemutatott produkciója előtt még a Parov Stelart és David Guettát váró nézők is meghajolnak.
| ||
14 számot kapunk (a legtöbbet az Overkill albumról), plusz némi bohóckodást a zenészektől – Campbell kicsit kekeckedik Lemmyvel, aki soha nem volt az összekötő szövegek nagymestere, és sokszor amúgy sem lehet érteni, amit mond. Az Ace Of Spadest úgy konferálja be, hogy „tudjátok, ez az a híres szám, a ma esti utolsó, és ha nagyon akarjátok, utána még visszajövünk”. Persze, hogy akarja a közönség, a ráadás az Overkill, melyet követően elégedett zenészek és vigyorgó nézők távoznak a helyszínről.
Lemmy ezt a bulit is letudta simán, de hát a nagy túlélők már csak ilyenek. Kicsit furának hat ő ebben a szelfibotok és drónok jellemezte érában, ráadásul úgy tűnik, mintha nem is egy pár évtizeddel ezelőtti, hanem egy sokkal régebbi korszak egyik utolsó képviselője lenne. De amíg ilyen formában nyomja, nagy baj nem lehet – a zenésztársai úgyis simán átsegítik egy-két bizonytalanabb pillanaton. A Motörhead az ötödik elem.
VOLT Fesztivál, 2015. július 3.
