Lemez

Florence + The Machine: How Big, How Blue, How Beautiful

  • Nagy István
  • 2015. július 18.

Zene

Ha valakit meghökkent, hogy a Florence + The Ma­chine headliner lesz az idei Szigeten, akkor megnyugtathatjuk, hogy a 28 éves Florence Welch az első számú brit popénekesnővé avanzsált, mi­óta Adele szülési szabadságra ment. Sokan szívesen látnák a Glastonbury főfellépőjeként is a Who (vagy még inkább Kanye West) helyett, de ami késik, nem múlik. A szinte egyszemélyes együttes (melyben Welch mellett egyedül Isabella Summers számít értelmezhető tagnak) már első, Lungs című lemezével nagyot robbantott 2009-ben, a két évvel későbbi Ceremo­nials pedig az amerikai top 10-be is befért. Amikor pedig ezek a sorok megjelennek, a How Big, How Blue… már transzatlanti number one, szóval ha Flo nem számít szupersztárnak, akkor senki sem.

A viszonylag hosszú pihenő után rögzített album az elődjével ellentétben nem szakítós lemez, ellenben igazi önkeresést mutat be rajta a művésznő. Markus Dravs személyében új producert is bevont a munkába, bár a korábbi kollaborátorok (Paul Epworth és James Ford) is itt vannak egy-egy dal erejéig. A How Big így csak részben hoz váltást, hiszen most is megkapjuk ugyanazokat az epikus, kiabálva éneklős himnuszokat, mint korábban – ha a zenének lenne IMAX-vászna, mindig Florence énekhangja töltené be. Az viszont újszerű, hogy őszupersztársága a dalok több mint felében sajnos beéri a középtempóval vagy még annál is kevesebbel.

A What Kind Of Manben megemlíti a Coachellán elszenvedett lábtörését, a címadó dalban Hollywoodot, a St. Jude-ban pedig arról énekel, hogy mindig is sokkal kényelmesebben érezte magát a káoszban – ezek a kulcsdalok, amelyek a korábbi slágerekkel együtt pont elegendőek lesznek ahhoz, hogy a főzenekari pozíciót az ő esetében ne kérdőjelezhesse meg senki sem nálunk.

 

Universal, 2015

Neked ajánljuk