Lemez

Florence + The Machine: How Big, How Blue, How Beautiful

Zene

Ha valakit meghökkent, hogy a Florence + The Ma­chine headliner lesz az idei Szigeten, akkor megnyugtathatjuk, hogy a 28 éves Florence Welch az első számú brit popénekesnővé avanzsált, mi­óta Adele szülési szabadságra ment. Sokan szívesen látnák a Glastonbury főfellépőjeként is a Who (vagy még inkább Kanye West) helyett, de ami késik, nem múlik. A szinte egyszemélyes együttes (melyben Welch mellett egyedül Isabella Summers számít értelmezhető tagnak) már első, Lungs című lemezével nagyot robbantott 2009-ben, a két évvel későbbi Ceremo­nials pedig az amerikai top 10-be is befért. Amikor pedig ezek a sorok megjelennek, a How Big, How Blue… már transzatlanti number one, szóval ha Flo nem számít szupersztárnak, akkor senki sem.

A viszonylag hosszú pihenő után rögzített album az elődjével ellentétben nem szakítós lemez, ellenben igazi önkeresést mutat be rajta a művésznő. Markus Dravs személyében új producert is bevont a munkába, bár a korábbi kollaborátorok (Paul Epworth és James Ford) is itt vannak egy-egy dal erejéig. A How Big így csak részben hoz váltást, hiszen most is megkapjuk ugyanazokat az epikus, kiabálva éneklős himnuszokat, mint korábban – ha a zenének lenne IMAX-vászna, mindig Florence énekhangja töltené be. Az viszont újszerű, hogy őszupersztársága a dalok több mint felében sajnos beéri a középtempóval vagy még annál is kevesebbel.

A What Kind Of Manben megemlíti a Coachellán elszenvedett lábtörését, a címadó dalban Hollywoodot, a St. Jude-ban pedig arról énekel, hogy mindig is sokkal kényelmesebben érezte magát a káoszban – ezek a kulcsdalok, amelyek a korábbi slágerekkel együtt pont elegendőek lesznek ahhoz, hogy a főzenekari pozíciót az ő esetében ne kérdőjelezhesse meg senki sem nálunk.

 

Universal, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.