TPP

Jól ismerjük a leépülést, a képességek gyorsuló ütemű fogyatkozását, a mentális szétesést, a személyiség átalakulását vagy feloldódását, amelyet fatális betegség vagy az öregedés okoz – másoknak.

Mit adna oda az ember, hogy megmentse azt, akit a legjobban szeret? Az életét? Az kevés. A hitét, az önbecsülését, azt az ént, akinek magát tartotta? Inkább.

Ez után a minden részletet pró és kontra, lenyűgöző alapossággal számba vevő és kontextusba helyező dokusorozat után (4 óra tömény adatközlés és vallomás!) csak Woody Allen legelvakultabb hívőinek marad kétségük afelől, hogy az ikonikus rendező vajon tényleg abuzálta-e az eset időpontjában mindössze 7 éves fogadott lányát.

A fűz egyebek közt az élet, a termékenység fája, de a rontás, a boszorkányok és a halál fája is.

Amikor száz éve először rögzítették az amerikai feketék identitásképző erejű zenéjét, azt – mint ez a díjakkal elhalmozott film sugallja – csak azért tették a kapzsi fehér kiadók, hogy a bluest saját képükre formálva kiüresítsék és üzletet csináljanak belőle.

Megalázott, emberi mivoltukban, identitásukban elbizonytalanított, lelki, fizikai, szexuális erőszakot szenvedett nők nyílnak meg egymásnak és a kamerának.

Egész életében családját szolgálta az idősödő asszony.

Vannak emberek, akik rendelkeznek információkkal, amelyekkel mások nem, viszont nem rendelkeznek gátlásokkal, amelyekkel mások igen.

Nincs a filmben semmi nyílt feminizmus, a jogok kérdése csak öröklési, illetve birtokügyekkel kapcsolatban merül fel.

Végéhez közeledik a szovjetek utolsó, legdicstelenebb háborúja, pucolni kéne Afganisztánból, ahol már csak a városokban van biztonságban a katonák testi épsége.

„Ön a tanszéken a mindössze 23 női kutató egyike.” „Az egy prímszám.” 

Azzal indul a film, hogy a nagykorúság küszöbén álló Mikuan és Shaniss elválaszthatatlan barátnők, és azzal zár, hogy útjaiknak mégis, szükségképpen el kell válniuk.