Nemzetközi sztárok, pazar díszletek, CGI-parádé, vizuális bravúrok: meg van adva a módja a nagy vállalkozásnak, amely a Sorstalanság mellett a valaha készült legdrágább magyar (részvételű) film. Ám, míg Koltai Lajos feldolgozása Kertész Imre sajátos elbeszélői hangjához méltó vizuális nyelv megteremtését meg sem kísérelve valósággal lemészárolta a merő sztoriként feltálalt Nobel-díjas regényt, addig Enyedi okosan gazdálkodik a Füst-írás fordulataival, a történet elemeivel, és van koncepciója arról, hogy a Férfi és a Nő Störr kapitány szomorú véget érő házasságában tükröződő örök küzdelmét, a Másik megértésének lehetetlenségét, s így az elbeszélői Én önmegismerésének kudarcát miként bontsa ki. Csak ez a koncepció nem működik.
A regényben a házasságra magát nehezen elszánó tengerész maszkulin korlátoltságában mindvégig félreérti hűtlen feleségét, s csak a válás és a nő halála után eszmél rá, hogy a fogalmak (kapcsolat, házasság, boldogság, hűség), amelyek szerint a világban tájékozódik, mennyire viszonylagosak, mennyire nem visznek közelebb az életben egyedül fontos kapcsolódáshoz (a szeretett lényhez, romlatlan önmagunkhoz, az élethez magához – az egót oly kéjesen simogató ítélkezés helyett). A saját, biztonságosnak vélt tájékozódási pontjainak feladására, a valódi megértésre való képtelenségével szerelmét halálra, magát pedig végleges magányra ítélő regényhős gyászmunkája ez a mű, s ezért az ő hangján is szólal meg, az általa használt, rusztikus, mégis költői nyelven.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
