Szőnyei Tamás

A napokban jelent meg a hajdani Kolinda Franciaországban élő bőgősének utóbbi tíz évben készített felvételeiből válogató CD.

Magyar Narancs: Nem tett rosszat a harminc év: ha netán 1988-ra elkészül az átdolgozás, két-három év alatt teljesen el is avult volna.

Ellepték a marhák a belga fővárost. Lépten-nyomon barmokba botlik az ember. Ott állnak vagy fekszenek a járdán, tűrik az utcazajt és a simogatást, nem moccannak, ha gyerekek ülnek rájuk, vagy turisták guggolnak melléjük egy fotó kedvéért tőgyet rángatni, nem pottyantanak maguk alá, szaguk nincs - igaz, tejet sem adnak. Viszont tarkák, nincs köztük két egyforma. Akad ezüst, arany, kék és rózsaszín, egyik szmokingot öltött, a másik farmert és pulcsit, van vonalkódos, szárnyas, graffitivel, metlahilapokkal, fűvel, cumival borított, virág- és terepmintás, felhúzható, félbevágott, sőt az egyik szakasztott olyan, akár egy tehén.

"Az indiai esküvői zenekaroknak két fő feladatuk van. Először is nagyon hangosan kell játszaniuk vasárnap reggel, hadd értesüljön az egész szomszédság: ez nemcsak a meghívás eszköze, hanem főként a büszkélkedésé: nagy család vagyunk, zenekart is tudunk fogadni, hallja meg mindenki, nősül a fiunk. Általában a vőlegény családja fizeti a zenekart. A másik funkció, hogy táncolhasson a násznép az esküvői parádén, a vőlegény házától a templomig. Indiában ez általában egyetlen út. Nagy-Britanniában többnyire két részletben teszik meg, a vőlegény házától elgyalogolnak a sarokig, buszra szállnak, mikor aztán megérkeznek a menyasszonyék közelébe, folytatódik a zene a lányos házig - ez az esküvői parádé a baraat, amihez a modern világban már a jármű is hozzátartozik. A késő délutáni, esti táncra általában bhangrazenekart vagy dj-t hívnak."

Mögöttem egy lány orgazmikus sikolyokat hallat, valahányszor mélyen érintve érzi magát a színpadon álló nagypapa erotikus csípőmozdulataitól és simogató hangjától, előttem egy másik lány mutató- és hüvelykujjait összeérintve szívet formál a színpad irányába; ha fotóznék, ujjai közé komponálnám be a bácsit, aki emblematikus Kangol sapkájában és - egy kisebb kaliberű szórakoztatóiparoson menthetetlenül mulatságosan festő - fehér öltönyben, fekete ingben, fehér nyakkendőben ujjai köré csavarja őket. Meg nem is tudom, még hány ezer embert. Nem egyedül teszi, egy lenyűgözően lazán, mégis olajozott gépezetként dolgozó, húszfős nagyzenekar segíti, benne legalább tíz fúvós és négy ütős, a hozzá hasonlóan a Buena Vista Social Club világsikere óta ismert bőgős, Orlando Cachaito Lopez, egy háttérénekesnő, akinek az előtérbe indulva két tánclépés elég, hogy felvillanyozza a közönséget, és egy bámulatos, fiatal zongorista, akinek csak a klaviatúramintás nyakkendőjére és a családnevére emlékszem, valamilyen Fonseca, biztos hallunk még róla, tökéletesen pótolja a visszavonult Rubén Gonzálezt, leszámítva persze a leszámítandókat.

Magyar Narancs: Mikor kaptátok első fadoélményeiteket?

A magyar igazság az, hogy három world music fesztivál után már minden év ráadás: mostantól nyugodtan a helyi hagyomány részének tekinthetjük ezt is.

Szokatlanul gyors egymásutánban két dupla albumot jelentetett meg Lou Reed, előbb az Edgar Allen Poe betűjét és szellemét megidéző, Robert Wilsonnal közös színpadi produkció audiováltozataként készített The Ravent (Narancs, február 6.), majd a 60-as évek közepe óta íródó életmű saját kezű sűrítményeként előállt NYC Mant (Narancs, május 29.).

Jó húsz éven át működött független intézményként Eindhovenben a kortárs művészet peremvidékein alkotók produkcióinak otthont adó Apollohuis. Szervezői nemrég Budapesten beszámoltak róla: ennek vége.

Néhány nap múlva több mint ötven magyar képre lehet licitálni a világ egyik legnagyobb aukciósháza, a Sotheby´s londoni árverésén.

Magyar Narancs: Miért választottátok a Kis Varsó nevet?

A köztéri vandalizmus legújabb áldozata: a berlini fal budapesti darabja.