Az idei Sziget fő fogásainak egyike a Madredeus volt. Az 1985-86-ban indult portugál zenekar tagjai bejárták már a fél világot, de itt mégis volt bennük némi félsz: nem lehettek biztosak benne, hogyan működik színháztermekre méretezett, bensőséges zenéjük a fesztiválközegben. A távolról dübörgő alapzaj ellenük dolgozott ugyan, de a sikert megakadályozni nem tudta.
Teresa Salgueiro: Nincs túlságosan mély tapasztalatom a fado- zenében, de nagyon szeretem, és mint Portugáliában mindenki, én is gyerekkorom óta hallgattam. Fiatal lány koromban csak úgy, a magam kedvére énekeltem is, kíséret nélkül. Magáért az élményért: ilyenkor az ember átélheti azt a nagy szenvedélyt, azokat az erős érzelmeket, ami ezekben a dalokban van. A fado dalszövegek is gyönyörűek. Később alkalmam nyílt fadót énekelni a portugál gitár egyik legnagyobb mesterével, António Chaínhóval, néhány dalt lemezre is vettem vele (A Guitarra e Outras Mulheres - a szerk.). De a fado az valami egészen más, mint amit a Madredeus játszik.
Pedro Ayres Magalhaes: Ahogy Teresa mondja, a fado a portugál városok zenéje, gyerekkorunk óta ez vett körül bennünket. Nem is tudom, mikor hallottam először, valószínűleg otthon, talán a rádióból. De a forradalom után (Portugáliában 1974-ben döntötték meg a diktatúrát - a szerk.) néhány évig be volt tiltva.
MN: Miért?
PAM: Egészen pontosan nem tudom, de ha érdekel az elméletem, elmondhatom.
MN: Kíváncsi vagyok rá.
PAM: Azért, mert a diktatúrához kapcsolódott. A régi rezsim kihasználta a fadót, és ezért kissé meg is hurcolták a művészeket. Aki a régi rendszer idején népszerűnek számított, azt kollaborációval vádolták, még ha ez így nem is volt igaz. Végül is mindenre rá lehet fogni, hogy kollaboráció... A 70-es évek vége felé sokat beszélgettünk a barátaimmal arról, hogy mi inspirálhatja az új portugál zenét, és a fadóban találtuk meg azt a különleges örökséget, ami megmutatta, hogyan, miről és milyen körülmények között énekeljünk az anyanyelvünkön. Fiatal zeneszerzőkként felfedeztük magunknak a fadót. Rengeteg lemezt hallgattunk meg, de úgy kellett utánajárnunk, ahogy régi köteteket keres az ember a könyvtárban, mert sem a rádió, sem a tévé nem játszott fadót. A 80-as évek közepén, az akkori zenekarommal készítettünk egy kislemezt A fado szabadon címmel, ami még akkoriban is elég kockázatos dolognak számított, nem is maradt visszhang nélkül. Kialakulóban volt egy mozgalom, megpróbáltuk megteremteni saját, portugál zenénket. Egy csomó érdekes zenekar és művész jelentkezett és fordult az angolszász zenei imperializmus elleni reakcióként, annak formái és attitűdje helyett a saudade hangulatához (szomorkás sóvárgás vagy valami hasonló; az a bizonyos "portugál dolog" - a szerk.), a fadóhoz, ami egzisztenciális reflexiókkal szól életről és halálról, utazásról, elmúlt barátságokról, de persze sok a szerelmes témájú dal is.
MN: Milyen ma a fado helyzete Portugáliában?
PAM: Szerencsére a 90-es években nemcsak a fiatal énekesek, hanem a lemeztársaságok is érdeklődést mutattak a fado iránt. Tribute-lemezek készültek Amalia Rodrigues és mások dalaival. A Madredeus nemzetközi sikerei is hozzájárultak az utazó nő mítoszának felélesztéséhez, akinek a bőröndje tele van költői dalokkal. Ma már legalább tucatnyi nagyszerű énekes járja a világot a hagyományos fadóval. Ez az utóbbi öt-hat év fejleménye.
MN: A Madredeus az első professzionális együttes, amiben énekelsz. De mi volt előtte?
TS: A Madredeus előtt csak magamnak vagy a barátaimnak énekeltem. Még iskolába jártam, és azok voltak a legboldogabb pillanataim, amikor esténként, ha elmentünk valahová, elénekeltem a frissen megtanult fadodalokat. Egy ilyen estén elhívtak egy zenekarhoz, amelynek mindössze egy száma volt, avantgárd pop-punk vagy milyen stílusban, ezt játszották újra meg újra. Egy garázsban próbáltak. Nagyon örültem, amikor aztán a Madredeus tagjai próbaéneklésre hívtak. Három dalt énekeltem el, ezeket később az első albumunkra is fölvettük. Az első pillanatban azonosultam a zenéjükkel. Nem olyan fado volt, nem olyan tradicionális portugál zene, mint amit tanultam és közel éreztem magamhoz, hanem valami teljesen új, de ugyanakkor mégis nagyon ismerős. Azóta is velük vagyok, és valóságos kiváltságnak érzem, hogy mindig új vokális kihívás elé állítanak a dalaikkal. Kapok más felkéréseket is, néha másokkal is énekelek, de a pályám, sőt mondhatom, a zenei iskolám a Madredeushoz kötődik.
MN: Milyen példaképeid voltak, hogyan fejlődött az énekstílusod?
TS: Sok énekest szeretek, és ahogy hallgatom őket, tanulok is tőlük. Vettem énekleckéket is, de azt hiszem, igazából a Madredeus dalai segítettek megtalálni és kifejleszteni saját stílusomat, mert folyamatosan arra késztetnek, hogy más és más módon ismerjem meg a képességeimet. Egyes dalok közel állnak a számomra természetes éneklési módhoz, másoknál viszont meg kell találnom, hogyan érezhetem magam velük otthonosan.
MN: A Madredeus dalait a fiúk írják - hogyan vesz részt Teresa a kialakításukban?
PAM: Teresát illetően mindig az az alapkérdés, hogy tetszik-e neki a dal, illetve hogy a kész dal meg tud-e állni a saját lábán is, nem csak egy nagyobb műsor részeként. Több számot csinálunk, mint amennyi egy-egy lemezt vagy előadást kitesz. A Madredeus repertoárjának alakulásáról szólva különböző időszakokról kell beszélnünk. Az első a kezdeti összeállítású zenekaré, amely az első két lemezt csinálta: a Madredeus akkoriban olyan volt, mint egy iskola, ahol írni és zenélni tanultunk, az ihletforrásunk pedig Teresa hangja volt. Arra törekedtünk, hogy nagyon eltérő dalokat írjunk, a témákat külön-külön hoztuk, aztán Teresával együtt fejeztük be őket. Igazi csapatmunka folyt, közösen improvizáltunk, kialakítottuk azt a képességünket, hogy zenekarként együtt tudjunk játszani. Ez tartott 1991-92-ig, ennek a korszaknak a dalait `93 végéig játszottuk. `93-ban belépett második gitárosként José Peixoto. Vele új munkamódszer is érkezett: a zenét továbbra is közösen alakítottuk ki, de a dalokat már ki-ki készen hozta. Még nem lekottázott, de már kész szerzeményekkel vette kezdetét a Madredeus-rituálé: a hangszerelést a két gitáros kezdte, aztán mindenki hozzátette a maga ötleteit. Ez volt az O Espirito da Paz és az Ainda korszaka, ami a Lisszaboni történet filmzenéje. Ezeket a dalokat `94-96 között játszottuk. A harmadik periódustól kezdve kottázzuk le a zenét. Az O Paraíso dalait José Peixoto, Carlos Maria Trinidade, a szintetizátorosunk és én szereztük: ezek már nem improvizáció során, nem a "rocktradíciónak" megfelelő módon születtek, hanem előre megírt gitár- és billentyűs részekkel. Azóta úgy működünk, mint egy archívum, amit bizonyos időközönként megnyitunk, és megnézzük, mi van benne, ki mit írt az elmúlt időkben a zenekar számára. Carlos Maria mindig szöveggel együtt hozza a zenét, azzal, hogy a gitáros részeket írjuk meg mi. Én is szöveggel együtt hozom a dalokat, de vannak elképzeléseim a billentyűket és a basszust illetően is, Josét pedig, aki virtuóz módon játszik, hagyom, hogy kitalálja a gitáros részeket.
MN: És a dalszövegek?
TS: Én elsősorban a szövegen és a dallamon keresztül kapcsolódom a számokhoz, amelyeket nekem adnak. Nem én írom őket, de erősen azonosulok azzal, amit éneklek. Szerencsés vagyok, mert a szövegek többségét szerző Pedro képes arra, hogy olyat írjon, ami hitelesen hangzik tőlem. Mintha a saját gondolataim volnának.
PAM: José és Fernando Júdice (az akusztikus basszusgitáros - a szerk.) általában szöveg nélkül hozza a dalokat. Valakinek meg kell írnia a szöveget, és ez többnyire én vagyok. Ha nem szöveggel együtt jön a szám, akkor a nélkül vesszük föl Teresával, én meg belehallom a szavakat. Belehallom, aztán leírom - rá gondolva, de ebben is különböző fázisok vannak, hiszen a mai Teresa sem azonos a tizenhét évvel ezelőttivel.
MN: Régebben cselló és harmonika is szólt a Madredeusban, ezek nekem ma hiányzanak.
PAM: Túl vagyunk már azon a korszakon. Mint mondtam, akkoriban nagyjából úgy működtünk, mint egy rockzenekar, empirikus módon alakult a zenénk, az határolta be, hogy mit tudtunk jól eljátszani. Tíz évvel a kezdet után, amikor ketten kiváltak (Gabriel Gomes és Francisco Ribeiro - a szerk.), nem kerestünk helyettük új harmonikást és csellóst. Nagyon fontos volt számunkra, hogy ne próbáljuk intézményesíteni a Madredeust, nem akartuk klónozni a régi együttest, nem akartunk a meglévő repertoár előadására szerződtetett zenészekkel dolgozni olyan racionális, hűvös légkörben, ami sok más együttesre jellemző. Négyen maradtunk, veteránok, Teresa, José, Carlos Maria és én, megírtuk az O Paraíso dalait, basszussal egészítve ki a gitárhangszerelést. Nem hiányzik a régi - illetve csak annyira, amennyire az ember szeretne újra 25 éves lenni, de különben meg vagyok elégedve a munkánknak ezzel az új fázisával. Ami a régi hangzás iránti nosztalgiádat illeti, még annyit, hogy a cselló és a harmonika csak negyedik-ötödik hangszerként szállt be. A Madredeust kreatív műhelyként hoztuk létre, ahol az első két hangszer az én gitárom és Rodrigo Leao billentyűje volt, aztán megtaláltuk a hangot. (Leao 1994 közepén szállt ki - a szerk.) Teresához igazodva kezdtük el kialakítani a koncertek dramaturgiáját, és gondoltunk arra, hogy a hangjához, alkatához és énekstílusához esetleg jól jönne a cselló és a harmonika: vidám, folkos színezetet adhatnának egyes számoknak, a cselló hosszan kitartott hangjai pedig természetesen segíthetik a harmóniákat is. Az alapkoncepció azonban az volt, hogy dobot nem használunk, és pengető nélkül játszunk nem klasszikus repertoárt klasszikus gitárokon. Ez mindmáig nem változott.
MN: Tavaly jelent meg az Electronico című albumotok. Hogyan jött a Madredeus remixelésének ötlete?
PAM: Régi ötlet ez, `94, az O Espirito da Paz óta gondoltunk rá. Akkoriban együtt dolgoztunk Jah Wobble-lal és Steve Hillage-dzsel. Szerettük volna ambient zeneként is megjelentetni azt a lemezt, de költségvetési és egyéb okokból nem lehetett. Jah Wobble megcsinálta pár számunk dance-orientált dubremixét, szitárral, nagyon szép kísérletek voltak ezek. Miközben azt láttuk, hogy egyre népszerűbbek lesznek az ilyen zenék, attól féltünk, hogy mi lemaradunk róla. Végre tavaly eljött az idő, az EMI egy speciális európai projektje keretében megcsinálhattuk a remixeket. Két lemezünket, az Antologiát, ami egy Madredeus best of, és a Movimentót elküldtük a dj-knek, akik kiválasztották a kedvenc számaikat. Teljes szabadságot kaptak. Meg kell mondjam, az eredményt hallva úgy éreztem, mintha a régi kollégáim volnának, olyan érzékenyen nyúltak hozzá a gondolatainkhoz.
Szőnyei Tamás
