Varsó Velencében (Havas Bálint és Gálik András képzőművész)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2003/21. (05. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Miért választottátok a Kis Varsó nevet?

A június közepén nyíló Velencei Biennále magyar pavilonjában a Kis Varsó duó mutatja be Nefertiti teste című alkotását, a Berlinben őrzött egyiptomi mellszobor kiegészítését.

Gálik András: Már két-három éve együtt dolgoztunk, amikor 1996-ban Kis Varsó címmel csináltunk kiállítást a budapesti Lengyel Intézetben. Varsó minimális léptékű szobrát hoztuk létre: egy komplett várost egyetlen metaforikus makett formájában, a róla készült nagyméretű fotóval. A Kis Varsó megfelelő névnek tűnt: számunkra érdekes volt Varsó mint egy megsemmisült, majd utópiaként újra létrejött város gondolata.

Havas Bálint: A Kis Varsó helymeghatározás is. Mint a Little Italy: egy metropolis különálló része, ami máshol található, mint az igazi Olaszország. A Kis Varsó is nyilván nem Lengyelországban van. Bárhol lehet, ahol éppen dolgozunk.

MN: Hogyan dolgoztok együtt?

HB: Individuálisan megközelíthető rétegeket nem érint a munkásságunk, más rétegeket viszont igen. Beszélgetések folyamán alakulnak ki a vizuális művészeti produktumok. Beszélgetés alatt nem csak a verbalitás értendő, egy szobor létrehozásakor ezerféle módon lehet kommunikálni. Például egyikünk beemel a műterembe egy képet, ami idővel központi szerepbe kerül, vagy éppen eltűnik onnét. Ugyanez vonatkozik a tárgy alakítására - egyikünk végrehajt egy mozdulatot, vita alakul ki az eredményről, ami vagy úgy marad, vagy a másikunk átfaragja és így tovább.

MN: Eddigi legismertebb művetek a 2001-es Berlini Biennálén bemutatott Tulajdonság: tizenkét fiú életnagyságú szobra, tornasorban. Miért van csukva a szemük?

HB: Nem volt célunk élővé tenni őket: ezek a figurák a nézés tárgyai, ők maguk nem tudnak nézni. A nézés: bejárat egy másik emberhez. A Tulajdonság figuráit nem lehet a szemükön keresztül megismerni, nincs személyiségük. Nincs mögöttük személyes tér: egy közös teret, képet alkotnak. Csak a külső tulajdonságaik láthatóak, belső tulajdonságokat a külső alapján tulajdoníthat nekik a néző, de mi erre semmi alapot nem szolgáltattunk. Nem személyiségeket akartunk ábrázolni, viszont a szoborcsoportnak már vannak tulajdonságai. A köztérben, ahol képek forognak, a tornasor ikonja képileg nem létezett, miközben belül, az emberben nagyon is él ez a kép, ez a helyzet: mindenki állt tornasorban, de tornasort legfeljebb a tornatanárok láttak. Mi vizuális formát adtunk ennek a csak mentális köztérben létező ikonnak.

MN: A Nefertiti testénél viszont egy szuvenírként is létező, közismert ikont használtok.

HB: Ez tulajdonképp ugyanaz, bár a másik véglet. Tornasorokról nem forognak képek közkézen, a Nefertitinek viszont millió ábrázolása létezik, amelyeknek már semmi közük az eredetihez. A tornasornál egy valóságban nem létező ikonhoz nyúltunk, a Nefertitinél pedig egy replikák tömkelegével túlinterpretált ikonhoz. A tornasort csukott szemű szobrok alkotják - a Nefertiti-fejnek, minden szépségén túl, a nézése a legkomolyabb: nagyon néz, de csak egyik szemével. Ez a szem a nézés nyila, a másik egy üres kútkáva. Ennek a szobornak csináljuk meg a testét, ami "nincs" - illetve tulajdonképp van, hiszen egy ilyen szinten használt portrénak mindenki tulajdonít valamilyen testet. Mindenkiben él egy kép Nefertiti testéről.

MN: Milyen ez a fej nélküli test, és milyen döntések során lett olyan, amilyen?

GA: Már a legelején sejtettük, mennyire nehéz lesz megcsinálni ezt a női testet. Le kellett vetnünk minden "hozományunkat" - például azt, hogy Magyarországon, egy 19. századi struktúrájú akadémián tanultunk.

HB: Egy éven keresztül gyötörtük egymást és másokat, a barátainktól a berlini múzeumigazgatóig. Már az öntőnél van a szobor, de a legutolsó pillanatig nincs rá válasz, hogy milyen. Végül is nem nekünk kell tudnunk válaszolni arra, hogy milyen ez a test: feladatunk inkább az, hogy a legpontosabban megfogalmazzuk a kérdést, hogy milyen. A nyugati kultúrában nagyon elterjedt ikon a női test. Mély gyökerei vannak a ma művészetként számon tartott képek között, miközben iszonyatos dömpingje van a mediális képek körében is. A Divatcsarnokban (a biennáléra készülve az üres áruházban rendezhette be műtermét a Kis Varsó - a szerk.) találtunk egy helyiséget, tele Samantha Fox meg hasonló, 15-20 évvel ezelőtti posztercsajok képeivel: az ezeken látható női testek baromira különböznek e képtípus mai változataitól. Ezt persze mindenki tudja, de amikor az ember elkezd elkészíteni egy női testet, akkor előjönnek ezek a kérdések. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz realizálni egy testet, hogy a lehető legközelebb kerülhessen a fejhez, hogy eggyé váljanak - még akkor is, ha aztán már külön helyen lesznek. Az alkotói folyamatot a két tárgy találkozásakor tartjuk lezártnak.

MN: Hogyan zajlik majd le ez a találkozás?

GA: Berlinben egy hétig dolgozhatunk éjszakánként az Egyiptomi Múzeumban. Elképzelhető, hogy amikor a fej közelében látjuk az általunk létrehozott testet, esetleg valamit változtatunk rajta. Kaptunk ugyan egy hiteles másolatot Berlinből, használtuk is az alkotás során, de azért ez mégiscsak replika volt.

HB: Az összeigazításnak nem egy harmonikus egység megteremtése a célja. Ez egy heterogén tárgyegyüttes, egyik része háromezer éves, a másik mostani. A heterogenitás lehet, hogy inkább ellentmondás, mintsem harmónia. Az alkalmi találkozáshoz le kell bontani a Nefertiti-büszt jelenlegi installációját. Erre május 26-án kerül sor, nem nyitvatartási időben, egy zártkörű rendezvény keretében. A találkozás pillanata nem a munkánk megvalósulási formája, hanem az alkotási folyamat egy fázisa. Az egyik leglényegesebb momentum abban, hogy a tárgy olyan legyen, amit Nefertiti testének nevezhetünk.

MN: Hogyan jelenik majd meg az esemény dokumentációja Velencében?

GA: Nem szeretnénk, ha a pavilonon belül ez fényképek és szövegek formájában, konceptualista módon megjelenne. Ott fog állni a szobrunk, ami a Nefertiti-fej alól kijött test ugyan, de mindenképpen önálló szobrászati alkotás.

MN: Petrányi Zsolt, a kiállítás kurátora viszont szeretné a dokumentációt is megjeleníteni.

HB: Még nem dőlt el semmi. Ez a vita tipikusan a művészet elméleti és gyakorlati megközelítésének különbségét tükrözi. ´ abban gondolkodik, hogy meg kell magyarázni, miként jött létre egy tárgy, vagy mi benne a jelentős, mi meg azt gondoljuk, hogy a tárgy csakis abban az esetben lesz jó, ha hordozza is mindezt, fölösleges magyarázgatni. Ilyen alapon ezer más eseményről is ki kellene írni valamit, ami a létrejöttéhez hozzátartozott.

MN: Mint például az egyiptomi tanulmányutatok?

HB: Ez legalább olyan fontos volt, mint a kommunikáció a berlini múzeummal. Alapvetően új nézőpontokat adott. A szobor elkészítéséhez csak Egyiptom után láttunk hozzá. A ma Egyiptomban élő araboknak semmi közük ugyan az ókori Egyiptomhoz, de valamilyen szinten mégiscsak őket rabolták ki a nyugatiak. Ez egy létező konfliktus az európai és arab kultúra között. Szembesülniük kellett azzal, hogy babonás, félénk sírrablásuk nulla ahhoz a cinizmushoz képest, amit tudományos felvilágosultság címén az európai kultúra képviselt. Az egyiptomi művészet túlnyomó többsége a halálhoz kötődik. Mindaz, amit egyiptomi művészet címén Európa és Amerika múzeumaiban nézegetünk, a halál szentségének megtörése útján került oda. A Nefertiti viszont egy szobrász (Thotmesz - a szerk.) műterméből került elő. Esetében nem sír, hanem a műterem szentségének megtöréséről van szó. Nem tudjuk, hogy a műteremben mi módon tárolták, de hogy nem egy 20. századi víziónak megfelelő posztamensen, az biztos. A világháború előtt világos térben volt kiállítva, azt követően sötétben, de mindig posztamensre helyezve. Lehet, hogy ez a legjobb mód a bemutatására, de akárhogy is: ez erőszak, hiszen eredeti környezetéből - mondhatni egy eredeti testből - ki van szakítva. Ilyen értelemben mi egyáltalán nem tartjuk szentnek a jelenlegi helyzetét, tehát nem is követünk el szentségtörést azzal, hogy testet adunk neki. Ellenkezőleg: bizonyos értelemben épp a szentségét akarjuk visszaadni. De nem egy eredeti környezetet rekonstruálva, hanem egy mostani nézetet létrehozva.

Szőnyei Tamás

"Miért is ne?"

Petrányi Zsolt, a velencei magyar pavilon kurátora

Petrányi Zsolt: Az ötlet már a biennálepályázat előtt foglalkoztatta a Kis Varsót. Akkor még lehetetlen vállalkozásnak éreztem, hogy megszólítsuk a berlini €gyptisches Museumot azzal, hogy egy szobrászati kiegészítéssel beavatkoznánk az ott őrzött műkincs aurájába. Ennek ellenére még a pályázat beadása előtt fölkerestem a múzeum igazgatóját. Wildung professzor első alkalommal azt mondta, bármelyik Nefertiti-portrét használjuk, több is van, csak ezt ne. Elmesélte, hogy Thomas Mann a József és testvérei összes figuráját a náluk őrzött ábrázolások alapján írta le, de Nefertitiét szándékosan egy kevésbé közismert, kevésbé kézenfekvő portré alapján. Kritizálta az elképzelést, de meg lehetett győzni. Számára az jelentette az alapvető, elvi dilemmát, hogy az összerakással lehetséges-e összekapcsolni a mai európai és az ókori egyiptomi kultúrát. Legutóbb megjegyezte, szorong amiatt, hogy milyen lélektani vagy érzelmi hatás fog felülkerekedni benne, amikor először látjuk majd egy teremben a fejet és a testet. Bennem ugyanez a szorongás él. Beláthatatlan. Nagyon izgalmas helyzet, hogy ez a mű a legutolsó pillanatig hipotetikus marad, mégis meg tudjuk fogalmazni a vele kapcsolatos problémáinkat. Az elképzelt mű önmagában problematikus, mert a múzeumi és a kortárs művészeti intézményrendszer konfliktusa közepette jön létre - a konfliktus kifejezést azért is célszerű itt használni, mert a Velencei Biennále központi kiállításának Álmok és konfliktusok a címe; álom az, amit a Kis Varsó szeretne bemutatni, és konfliktus az, ahogyan megvalósul. A múzeum a hagyományos esztétikai és kulturális értékek őrzésére hivatott intézmény, a kortárs művészet pedig ennek a megváltoztatására törekszik. Nagyon érdekes, hogyan tud e kettő úgy találkozni, hogy mindkettő nyerjen belőle. Konfliktus forrása az is, hogy a mű összepárosít egy háromezer éves alkotást egy maival, tudatosan nem restaurátori szemléletmóddal illeszkedve az ókori egyiptomi szobrászathoz. De végül is miért ne szólíthatná meg két magyar művész ezt a szobrot? Miért is ne reflektálhatna erre a nőideálra, az európai kultúrtörténet forrásvidékének egyik meghatározó alkotására? Nincs ebben semmi hiteltelen vagy bántó mozzanat.

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2003/21. (05. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...