Most már késő, valószínűleg végleg. Budapest legolcsóbb, ócskaságával is egy egész - pontosabban: egy kettévágott - világot jelképező emlékművét valakik nagyon hazavágták. A hajdani berlini fal fővárosunknak ajándékozott, színes graffiti borította betonoszlopait rozsdabarna festékkel mázolták be. A látvány céltudatos precizitásra utal. A tettesek tisztában voltak azzal, hogy mit csinálnak és miért. Indítékaikat illetően csak találgathatunk - és utólag sajnálhatjuk, hogy nem a budatétényi Szoborparkban áll a fal, a rendszerváltáskor eltávolított, mementóként megőrzött politikai szobrok társaságában. Otthonra lelhetett volna ott, de hát annyira jól mutatott a Tabánban, közel a város szívéhez, meg különben is ki a fene gondolta volna, hogy bántani fogják? Hiszen épp akkortájt pottyant ide, amikor a munkásmozgalmi és szovjet emlékműveket összeszedték, és megjelenésével pontosan azt közölte, hogy az egyik világnak vége, kezdődik egy másik. Tönkretétele e történelmi tényen nem változtatott, csupán egy lesújtó fordulattal gazdagította a műtárgy több mint negyvenéves történetét.
H
A keletnémetek 1961. augusztus 13-án kezdték körbeépíteni a világháború után angol, amerikai és francia megszállás alá került Nyugat-Berlint. Az ezt követő évtizedek során szüntelenül tökéletesítették a falat, kialakították azt a riasztóberendezéssel, acélcölöpökkel, acélháló kerítéssel, drótakadállyal, laza homokkal, járműcsapdával, villamos árammal ellátott kerítéssel és persze kutyás, fegyveres őrséggel védett komplexumot, amelynek nyugati, külső oldalát graffitialapnak használták a szabad világ polgárai. Több mint kétszázan haltak bele, hogy át akartak hatolni rajta, mire 1989 szeptemberében a magyar kormány megnyitotta az osztrák határt a Nyugatra vágyó keletnémetek előtt, majd novemberben a végelgyengülő NDK-vezetés jóváhagyásával ezrek másztak át rajta, estek neki, verték szét mindennel, amivel csak bírták.
Az építő jellegű rombolás eredményeként és a magyaroknak szóló köszönet és hála kifejezéseként röppent 1990-ben Budapestre két echte berlini faldarab, ha jól emlékszem, SZDSZ-közvetítéssel. A rendszerváltás korában nem ritka spontán akciók egyike volt ez, a berliniek ajándéka a budapestieknek. Szép, színes arcát mutatta az Erzsébet híd felé autózóknak, otromba szürke hátát a szabadtéri színpadnak. Akadt, aki eltávolíttatta volna, de maradt. A város befogadta, sőt magáévá tette: ragasztottak rá koncertplakátot, fújtak rá politikai üzenetet ("taxis anarchia") - mindez persze nem használt neki, de nagyon nem is ártott. Színei lassan fakultak, fokozatosan öregedtek.
H
Most azonban hirtelen tönkretették. A bal oldali faldarabot teljesen lefestették, a jobb oldalin, fölül kihagytak egy sávot: gondosan leragasztották a felületet, nehogy girbegurba legyen a határvonal. Hátul a bal oldali kész, a másikon azonban lapzártánk hétfőjén csak két ragasztószalag jelezte a szabadon hagyandó felület határát. Még a bot is ott hevert, amivel a festéket keverték, csak talán keveset hoztak magukkal, és félbehagyták a "munkát". Amit ők maguk tán a várost ellepő falfirkák elleni akcióként fognak fel, mely esetben összekeverik a szezont a fazonnal, hiszen ezeknek faldaraboknak a graffiti a szerves része volt, vele együtt volt a berlini fal az, ami. Így, tetőtől talpig rozsdaszínben pont annyit ér, mint egy megcsonkított bronzszobor.
Szakértő kellene, hogy meg-állapítsa, milyen festéket használtak, s hogy eltávolítható-e az alatta lévő, eredeti festékréteg feloldódása nélkül. De egyelőre azt sem tudni, ki hívjon szakembert. A budapesti berlini fal senkié. Habár az I. kerületben található, nem a kerületé, nem az állíttatta fel. És nem is a fővárosé: nem szerepel a főváros köztéri szobrait gondozó Budapest Galéria listáján, így - a szomorú, de régóta megszokott szoborlopásokkal és szétfűrészelésekkel ellentétben - a Budapest Galériának sem kell hivatalból eljárnia ez ügyben. Ám ha hivatalosan felkérik, megnézik, mit tehetnek. Félő, nem sokat.
Szőnyei Tamás
