Omara Portuondo és Orlando Cachaito Lopez után a Sziget Világzenei Színpadának harmadik BVSC-sztárja, Ibrahim Ferrer örök mosolya mellett kissé furán hat felesége mogorvasága, de hát ő Wim Wenders filmjében is ilyen arckifejezéssel tűnt fel, nem látni mögé, lehet, hogy ez csak a homlokzat. Még akkor sem enyhül meg, amikor az öltözőül szolgáló konténerben, a szendvicsekkel és nassolnivalóval megrakott asztal mellett, az interjúórából nekünk jutó tizenöt perc elején, a film egyik záró képsorára utalva azt kérdem Ibrahim Ferrertől, sikerült-e megvalósítania ott megfogalmazott vágyát: megmutatni az asszonynak New Yorkot, ahová ő maga `98-ban, 71 éves korában, a Carnegie Hall-beli koncert alkalmából jutott el először. Igen, sikerült. Kérdem, megváltoztatta-e a gondolkodását is a siker. Muszáj volt, hogy megváltoztassa, hatalmas kaland ez számára, nagyon élvezi, rengeteg emberrel megismerkedhetett, elbeszélgethetett, mint most is, velünk.
A hivatalos kommunikációnak azonban magától értetődően megvannak a korlátai, jó előre tudatták velem, hogy riporterként politikáról nem kérdezhetem - mondjuk nem is akartam, minek, bár a Hruscsov-sztorit szívesen meghallgattam volna eredetiben: a fROOTS angol világzenei magazin cikke szerint amikor a kubai rakétaválság idején, 1962-ben, Pacho Alonso zenekara, a Los Bucocos tagjaként Moszkvában játszottak, a koncert utáni vacsorán a pártfőtitkár megkérdezte tőle, tartott-e már a kezében tengeri sünt (a lap szerint a történet másik verziójában sündisznó szerepel, de a lényegen ez mit sem változtat), Ferrer azt felelte, természetesen nem, megszúrná a kezét, mire Hruscsov: "Ez Kuba." Hogy kerek legyen a történet, a zenészek csak a krízis elmúltával repülhettek haza Moszkvából. Ezután 35 évig nem hagyhatta el Kubát.
Ibrahim Ferrer több mint harminc éven át szerepelt a Los Bucocosban, ebben nincs semmi különös. Ám az már elképesztő, hogy ő, akit ma a szigetország első számú boleróénekeseként tisztel a világ, a Los Bucocosban nem énekelhetett bolerót, és mindvégig kórista maradt. "Egyetlen gazda sem szereti, ha egy alkalmazottja fölébe kerekedik - adja meg a kézenfekvő választ a mellőzés miértjére. - Érted, mire gondolok? Ez történt velem is. A zenekar vezetője volt a szólóénekes, nekem csak a kórusban jutott hely. Nem énekelhettem szólót, mert azt képzelte, hogy attól a pillanattól fogva az ellenségévé válok. Előfordult, hogy figyelmeztette a táncosokat, vigyázzanak velem." Noha elvileg átmehetett volna más együttesbe, akadt Kubában bőven, mégsem tette, mert meg kellett élni: ez volt a legmenőbb zenekar, itt keresett legtöbbet: "Minden peso számított, el kellett tartanom a családomat, nem volt mindegy, hányszor dolgozunk egy héten."
1994-ben Ibrahim Ferrernek elege lett, 67 évesen nyugdíjba vonult, pénzecskéjét mogyoróárusítással és cipőtisztítással egészítette ki. Ezt a nyugalmat zavarta meg 1996 márciusában az Afro Cuban All Stars vezetője, Juan d`Marcos González: a Buena Vista-projekt "tehetségkutatójaként" ő segített Havannában Ry Coodernek és a lemezt kiadó World Circuit producerének, Nick Goldnak, akik egy régi vágású boleróénekest kerestek. A fáma szerint még annyi időt sem hagytak az öregnek, hogy lezuhanyozzon, annyira várták a stúdióban. Amint megérkezett, Rubén González zongorakíséretére énekelni kezdte a Candelát - a többi zenetörténelem. Kérdem tőle, volt-e köztük, kubai muzsikusok és Ry Cooder között bármi megbeszélés, netán vita Cooder jellegzetes, csúsztatott gitárhangjairól, amelyek azelőtt nem léteztek a kubai zenében. "Nem, azt mondta, ő mindig nagyon szerette a hawaii gitárt, itt is ezt fogja játszani. Nem volt vita. De én nem is tartoztam a Buena Vista körébe, csak egy dalra hívtak."
Ebből aztán az egyik vitathatatlan kulcsszerep lett, majd logikus módon a rég megérdemelt szólókarrier. Első önálló albuma, a Buena Vista Social Club Presents Ibrahim Ferrer (1999) dalait Ry Cooder válogatta, aki a mostani Buenos Hermanos munkájában is részt vett. Részletekre nincs idő, szólnak, tegyem fel az utolsó kérdést. Maradok a múltnál: mi a legkedvesebb emléke a salsa királynőjének nevezett Celia Cruzról, aki most halt meg Amerikában, és a BVSC néhány hete elhunyt gitárosáról, Compay Segundóról. "Celiával egyszer találkoztam, 1953-ban, Santiago de Cubában, ugyanott énekelt a Sonora Matencerával, ahol én is a zenekarommal. Többet nem láttuk egymást. A Buena Vistából csak Rubén Gonzálezt és Eliades Ochoát (a másik gitárost - a szerk.) ismertem, Compay Segundót nem. A legkedvesebb emlékem róla az, hogy együtt énekelhettem vele a Chan Chant, és Grammy-díjat nyertünk."
Szőnyei Tamás
(Köszönet Kuster Katalinnak a tolmácsolásért)
